Másnap az új korcsomában a tegnapi svédasztal mostanra lesikált csupaszsága köré raktak kilenc széket. Ezeket a szónokok foglalták el, akik sorra-rendre választási kampánybeszédet tartottak. A szervezők szétkürtölték, hogy sok a beszédmondó, kevés az idő, úgyhogy nem kell kérdezősködni: jönnek, mondnak, mennek, holnapután választáskor visszatérnek. Nyereség, hogy addig is lesz ingyen szendvics, pálinka és üdítő, sok luftballon, amit hazavihetnek a gyermekeknek. Legfőbb eredmény, hogy itt maradnak a hangosítófelszerelések, amelyek majd jó szolgálatot tesznek az új korcsomában szervezett mulatságokban. A beszédmondók aztán egymást túlharsogva jellemezték egymást. Egyik buta, nincs iskolája, egyik hülye, fejre ejtették, bizonyítja fején a dudor, egyiknek az apja meleg, egyiknek nincs anyja, mert lombikból született, egyik mindennap narancsot eszik a helyi termésű gyümölcsök helyett, ez az egyik például narancsfaligetet ígért, a másik egyik, akinek az apja meleg és mindig selyemingben vegyül a nép közé, selyemhernyó-tenyészetet ígért. A legnagyobb mérsékelt érdeklődéssel Simont várta a hallgatóság, hiába volt ő is csak egyik a többi egyik között, de hát helyi egyik, nem idegen. Íme, Simon beszéde nagy vonalakban a sajtóközleményekben tükröztetve: Az utat meg kell keresni. Ez fontos.

Az út mutatja az utat az embernek. Addig kell keresni, amíg látszik. Most haladó törekvések közelednek az úton. Én, Simeon (a névváltozást, Simon helyett Simeon, senki, de senki nem vette észre) tárt karokkal várom, hogy ideérjenek, átölelem és átadom a népemnek. Hova tűnt a nép, kérdezte vádlón, megszemlélve a jelenlévőket és szomorú pátoszt erőltetve hangja csengésébe, így folytatta: mert látom, nincs itt az egész nép, amelyik tegnap szeretettel tapogatott engem és ecsémnek nevezett. Én, Simeon, történelmi példát mutatva új lakhatási módot ígérek a népnek, olyant, ami megspórolja a drága hargitai fagerendát. Ezt a tervemet a választási győzelem napján fedem fel, vagyis holnapután. Addig is! Kimondom ápertén, köszönettel tartozunk annak a nagynevű személyiségnek, aki majdnem háromszáz évvel ezelőtt Pap Mihály házában lúdtollal foglalatoskodott és arra biztatott, hogy hánnyák el a Hargitát. Városunkban mindenki ismeri a teljes versezetet, az utolsó sorokat mégis ideidézem nyomatékul: „Pap Mihály házában / Ban, ban, ban, ban. / Teljes gyűlés, / Lén végezés. / Nagy haraggal / Ásókkal, kapákkal, / Hargitát hánnyák el. / Hánnyák el, el!” Ezzel piszkálta fel bennünk az ősi székely virtust, ami működésbe lép, valahányszor halljuk a piszkálódást, mert senki nem bánthatja a Hargitánkat. Ennek a döntésnek a jelentőségében nagy teljesítményt értünk el, nem engedélyeztük a szűklátókörűséget ebben a kérdésben. Mindeközben csatlakoztunk a Természet-helyreállítási Törvényhez, és őrző-védő bizottságot alapítottunk, amelynek feladata a Hargita-hegy eredeti helyén tartása. Nyíltan kimondjuk, nem helyeseljük az elhánnyását és azt sem, hogy egyesek századok óta erre készülnek. Drága Rajongóim! Helyiek! Megmutattuk a kockázat felfedését. Nehéz, de szép küldetésünk befejeződött. Közel a győztes bajuszpödörgetés ideje, ezt rögtön be is mutatom: így! Ezután az új korcsoma kiürült, a szervezők újfent átrendezték, nemhiába multifunkcionális. Hogy a szavazóurnák, mind a kilenc, hasonlítottak a magánházak elé kitett szemeteskukákra, az nem volt véletlen, de senki ne vonjon le belőle téves következtetést, annyi történt, hogy a hulladékgazdálkodási káefté adta kölcsön ingyen, a fedelén lévő széles réssel igazítva a célhoz. Harmadnap a kilenc szónok lecövekelt egy-egy urna mellett, azért, hogy személyesen ellenőrizze, nem történik-e valamiféle választási csalás. Egyáltalán nem történt, mert nem volt, aki csaljon. Ez teljes bizonyossággal akkor vált világossá, amikor a sötétség esti óráiban befejezettnek nyilvánították a voksot. Egyik-egyik városlakó ugye már reggel arra gondolt, senki észre sem veszi, ha ő nem megy el szavazni. Nem is ment. Egyik-egyik nem tudta, hogy mind-egyik így gondolkodott és tett. A kilenc pártvezér szomorúan méregette egymást az üres szavazóurnák, horribile dictu [= még kimondani is szörnyű:] kukák mellett. Én egyedül is megvalósítom a lakhatási reformtervemet, mondta Simon, én új Simeon vagyok, azon ősrégi Simeon reinkarnációja, aki Oszlopos néven elhíresült a történelmi legendákban. Hét méter magas oszlopon lakott harminc évig, megtakarítva a teljes rezsiköltséget. Ezzel Simon-Simeon felmászott az üres szavazóurna tetejére. Nappal vigyázzban állok majd a példamutatás kedvéért, éjszaka végzem kis és nagy dolgaimat. Igazad van, mondta a selyeminges a mászáshoz készülődve, én is Oszlopos Simeon akarok lenni. Hozzuk ki a semmiből a lehetséges legtöbb semmit. Urna, oszlop egyre megy, mondták kórusban mászás közben, fontos, hogy mi a tetején üljünk. Mi üljünk a tetején! Horribile dictu : Oszlopos Simeonok kukán csücsülve.