Én, te, ő, mi egyek vagyunk, vallják azok, akik hisznek a minden élő embert átfogó világlélekben. De hát még a gyermekem sem egy velem, ő másik ember. Felnőtt. Ezért is tudok haragudni rá – mondja egy kedves ismerősöm, aki éppen azzal küszködik, hogy elűzze a csalódás szomorúságát azért, mert éppen úgy érzi, cserben hagyta őt a gyermeke, amikor segítségre volt szüksége. Jobb lenne persze, ha  ez az utcaszéli csevej kettőnk között az időjárásról szólna, de néha a szókimondás kényszere nem irányítható. Türelmesen várom, mond-e még valamit. Apró fintor kíséretében folytatja: – Hiába is bizonykodom neki is, magamnak is, hogy megértem őt, tényleg nagyon elfoglalt, időközben a baj nagyja is elhárult a fejem fölül, most mégis inkább az lenne a fontos, hogy ő értsen meg engem. Hogy az évekig tartó önzetlen szeretetből hogyan lett ez a haragos bánat, nem tudom. Ha önzetlen szeretet volt, akkor még kevésbé értem. Csak azt értem, hogy én dédelgettem, büszkén lestem, ahogyan cseperedik, most pedig haragszom, minden megértést eltolok magamtól. Eszembe juthatna József Attila verse – mondja elgondolkozva, nem csodálkozom, hogy vers jut eszébe, sokszor szavalt pódiumon is –, szerelmes vers, de szerintem érvényes a szeretetre is, eszembe jutott a haragom magyarázatára: „Érted haragszom, nem ellened. / Mikor fölkél a nap, / a sosem haragvók hajától eltérítődik a harmat, / ne bántson téged az én haragom soha, kedves… Érted haragszom én, nem ellened, / nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, / erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.” Miért nem voltam képes olyan védőhálót szőni magamnak, ami megvédhet az ilyen csalódástól. Vajon föl lehet rá készülni bárhogyan is? Legtöbben ilyenkor folyamodnak az érzelmi zsaroláshoz, ami lelkiismeret-furdalást gerjeszt: hát ezt érdemlem én tőled? Kérdés az is, hogy a gyermeki ártatlanság önzetlen szeretetteljes idejében indokolt-e gondolkodni majdani védőhálón. Ennek a védőhálónak van valamilyen köze a remélt hálához? Hiszen az önzetlen azt jelenti, hogy ingyen van, ajándék, nem kell fizetni érte. Elméletben talán működőképesnek tűnik, de a gyakorlat más. Az idilli nagycsalád már csak társadalmi nosztalgia.

Kedves ismerősöm monológja itt véget ér, a bevásárlószatyorra mutat és egy kis vállvonással búcsúzva el is megy. Némán bólintok, a beszélgetést úgy sincs merre folytatni. Inkább nézelődöm. Az utcán most sok az ünneplőbe öltözött fiatal, virágcsokrokkal siető idősebb rokon, szülő. Ballagási időszak. Kicsengetnek. Az útravaló batyuban vajon mennyi köze van a családnak, az emlékeknek a felnőttkorhoz és a jövőteremtéshez? A védőhálóhoz? A hálához! Szégyellni kell, ha anyának, apának eszébe jut, elvár az adott jóért egy kicsike kapható, visszajáró háládatosságot? Annyiféle válasz létezik, hogy az idézetek tárához folyamodom segítségért. A jótétemény semmit sem veszít értékéből, ha háládatlanra esik is – állítja egy közhellyel mutogató jótét lélek. Na és egy cinikus így gúnyolódik közben: őrizkedj a hálátlanoktól, azért sújtanak le rád, hogy nálad erősebbnek érezzék magukat. Pázmány Péter, a nagy keresztény gondolkodó ezt mondja: „Ha azért oktalanság azokhoz háládatlannak lenni, kik nagy szeretettel, sok fáradsággal, nyughatatlanságokkal és veszedelmekkel oltalmaztak, vezérlettek és ékesítettek fel minket, kétség nélkül az emberi természettel és okossággal ellenkezik az atyákhoz, anyákhoz való háládatlanság.” Dosztojevszkij, a bűnös lélek ismerője szerint: „Az ember legjobb meghatározása: kétlábú és hálátlan élőlény.” Kicsengetés azoknak a végzősöknek is van, akiknek a jelképes tarisznyát nem az anyák és apák akasztják a vállukra, hanem intézmények. Az intézményben dolgozó emberek talán igen, de maguk az intézmények, vagyis a „rendszer” nem szeret, nem haragszik, nem hálás és nem vár hálát, csupán eleget tesz néhány társadalmi szabálynak. Gyermekmentő alapítványok alaptételeként olvastam, hogy nem egy-egy gyerekkel kell százat lépni, hanem száz gyermekkel egyet. A hatás tehát nem személyre szabott, hanem tömeg- és rendszerszintű. Ezt olyan emberek mondják, akiknek számára jelzésértékű a sikerben a mennyiség. Úgy hiszem, mind a szeretethez, mind a haraghoz az én-plusz-te erős személyessége kell, e nélkül nem lehetséges igazán átlépni az adok-kapok semleges határait. Az önzetlenség ellentétére is vannak már modern énerősítő és önépítő szlogenek, sok-sok ember követi ezeket, tagadva a másokért vállalt áldozathozatalt, olyan útjelzők tehát, amelyek szerint az egészséges önzés nem árt, és az egyéni boldogsághoz egyáltalán nem kell átélni és megérteni a másik ember vágyait és a szerint cselekedni! Kedves Haragvó Ismerősöm! Innen üzenem: tisztelem az érzéseidet, úgy hiszem, hogy amikor abból a bizonyos pohárból utolsó cseppként kicsordult a megértés, te akkor se mondtál le a szeretetről. Mert jobb haragudni érte, mint úgy tenni, mintha nem is létezne.