Supka Géza (1883–956) magyar régész, művészettörténész, író, újságíró, szerkesztő nevét minden évben legalább egyszer fölemlegeti a könyvszakma, mégpedig az Ünnepi Könyvhét alkalmával, merthogy a magyar írók és az irodalom támogatására 1927-ben az ötletére rendezték az első könyvnapot, majd 1929. május 12-én az ő kezdeményezésére tartották meg Budapesten az első Ünnepi Könyvhetet. Az 1940-es években neve ott volt a „bukott” politikusok között, 1945-ben veszített, de az 1947-es választásokon képviselői mandátumot nyert, amiről két évvel később lemondott és visszavonult mind a politikai, mind az irodalmi közélet nyilvánosságából. 1940-ben a Tábor Kiadó gondozásában jelent meg életművének egyik legkülönlegesebb darabja: A hatalom szimbolikája című esszé, ma könyvritkaság (In: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek. Bp., 1989). Supka anyanyelvünk tükrében ábrázolja, hogy a köszönések, megszólítások, az emberi test részei, rituálék és tárgyak milyen tartalmakkal telítődtek, amíg a hatalom egyértelmű jelképeinek hordozóivá váltak. Bár mindezt saját korának polgári élethelyzeteire vetíti, megállapításai ma is helytállók. „Hasra vágódott előtte, mondja a titkár, s esze ágában sincs rágondolni, mit is jelent ez a hasra vágódás: a szolgaság legmélyebb szimbólumát. A fejemet adom, feleli a segédtitkár, hogy az ellenzék nem kötelezte le magát a főispánnak.

Hiszen csak nem szolgáltatja ki magát kényre-kedvre a kormány emberének, folytatja a segédtitkár, s esze ágába sem jut, hogy ebben a két mondatban a régi rabszolgakor három pregnáns kifejezésével élt. A fejét adja oda, ha véleménye nem felel meg az igazságnak, mert a szolganépnek hazudnia csak a feje árán szabad; lekötelezni annyi, mint kötéllel megkötözni, amit a 20. század magyar megyéjében mégsem szokás; és magát kiszolgáltatni annyi, mint más szolgájává lenni: ugyancsak nem divat a megyei ellenzék körében… Néhány kedves szóval kiszúrta a szemüket, mire ez a sok talpnyaló valósággal térden állva esedezett, rimánkodott a főispán kegyeiért. Ez pedig, anélkül, hogy bármiféle kötelezvényt adott volna, néhány ügyes szóval valósággal leigázta az ellenzékieket; valóságos vesszőfutás volt számukra ez a beszéd, pláne, amikor szavaival elkezdte ostorozni a panamistákat, s kipellengérezte közülük a legveszedelmesebbeket; a vezérük pedig csak tartotta a hátát az egész társaság visszaéléseiért! Egyetlen mondatba sikerült a titkárnak egy ősi, vad korszaknak tízféle kegyetlenségét belepréselnie, anélkül, hogy csak egyszer is felötlött volna az eszébe, milyen ősrégi, hatalmaskodó korszak csökevényeit használta itt fel szóvirágnak egy úgynevezett parlamentáris gyülekezet jellemzésére. És így telisded-teli van az egész életünk egy elmúlt, de alapjában még mindig élősködő, erőszakos világ csökevényei­vel. A szék is önmagában semmitmondó házi eszköz. Ámde mihelyt bekerül az ember szimbólumtermelő hajlama körébe, máris önálló hatalmi értelmet nyer. Ez az egyszerű kényelmi eszköz, amely durván kifejezve arra szolgál, hogy valamelyik ember a testének nemtelenebbik részét belehelyezze… trónszékként helyettesíti magát az uralkodó személyét is. Az ülőszerszám körül aztán egészen rafinált ranglétra fejlődik ki az udvari légkörben. Fontos hatalmi szemponttá lesz, hogy az ülő uralkodó jelenlétében kinek szabad ülnie, kinek kell állnia, s ha ülnie szabad, akkor lehet-e karosszéket használnia, vagy pedig csak taburettet, továbbá, hogy hol, az uralkodótól minő távolságra, a lépcsőzetnek melyik fokán ülhet. S mindez abból az egyszerű kényelmi tényből indul ki, hogy valaki szükségét érzi annak, hogy teste súlypontját a merőlegesből az ülésbe helyezze át! S hogy ez aztán mennyire átitatta még a mai kor emberét is, mutatja az illemkódex, amely megszabja, hogy kinek a jelenlétében szabad ülve maradnunk, kinek a megjelenésekor kell ültünkből felállnunk stb. Valóságos illem-, rang- és hatalmi kódex fejlődött ki az ülés szimpla tényéből… A zászló egy primitív korban a gonosz lelkek elűzésének eszköze. A lobogó szövetdarabok ezért szerepelnek kínai temetéseknél, tibeti körmeneteknél, sőt néhol még nálunk, magyaroknál is, ott, ahol a kopjafára sallangokat vagy a fafeszületre fátyolt akasztanak. A szél belekapaszkodik a lengő-lobogó szövetbe, s ezzel távol tartja az elhunyt (tehát az élőknek ártó) szellemeket… Innen már csak egy lépés odáig, hogy a zászló csoportjelvénnyé váljék. Eleinte csupán abból a gyakorlati szempontból, hogy az ütközet hevében egymáshoz és a fővezérhez találjanak azok, akik együvé tartoznak. Az ütközet végével aztán a győztes fél lobogója diadalmi jelvénnyé lesz, s mindinkább a főhatalom jelképévé válik.” Nekem meg a zászlóról óhatatlanul eszembe jut Bródy János a hatvanas években betiltott, ám egy nemzedék himnuszának számító, Ha én rózsa volnék kezdetű emblematikus dalából az utolsó szakasz: „Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, / Mindenféle szélnek haragosa lennék, / Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, / S nem lennék játéka mindenféle szélnek.” Kedves Olvasóm! Te is dúdolod velem?