Aki folyton lót-fut, rohan és robotol a mindennapi megélhetésért, aki könnyen szerzett pénzen pazarlón él, aki a következetesen kitartó munkával elért sikert nem tiszteli, ezért értékelni sem tudja, viszont sikerre vágyik és azt görcsösen hajszolja… tehát az emberek jókora részének mégis hogyan, mikor és egyáltalán valóban érvényesülhet-e életében a laza jóllét, jóleső elégedettség? Mindennapjaiban az a bizonyos flow-élmény, áramlat, amelynek meghatározása Csikszentmihályi Mihály nevéhez fűződik, és amiről folyton beszélnek azok, akik a pozitív pszichológia beavatottjai és követői? Ez a jóllét tudományának is nevezett új ága a pszichológiának a 2000-es évektől vált közismertté, amikor Martin Seligman és Csikszentmihályi Mihály megalapozta. Csikszentmihályi kreativitáselmélete szerint a flow az az eszményi érzéklet, amikor a tudat erőtlen, mégis magasan fókuszált állapotban van valamilyen tevékenység közben, és ez – bár leginkább a művészi alkotómunkára gondolunk – tulajdonképpen bármi lehet, amiben az egyén testestől-lelkestől elmerül. Ez a közös tapasztalat köti össze a hétköznapi embert a hivatásos alkotókkal. Ez a szabad áramlat a fontos feltétele a kreatív munkának.

Csikszentmihályi 1975-ben írta le tudományos pontossággal az általa flow-élménynek nevezett élethelyzetet. A flow tehát olyan állapotot jelöl, amikor az ember minden mást kizárva teljesen elmélyül abban a tevékenységben, amit éppen végez. A különböző foglalkozásokat kutatva Csikszentmihályi felfedezte, hogy amikor az emberek példamutató, tökéletesre törekvő vagy az átlagból messze kiemelkedő csúcsteljesítményt nyújtanak, akkor megfeledkeznek magukról, az időről, a gondokról. Sokan viszont azért veszítik el szabadságukat és élik meg egyféle csapdának a munkájukat, mert tulajdonképpen nem is kedvelik a vele járó körülményeket, utálják azokat a követelményeket, amelyeket meg kell tenniük ahhoz, hogy elérjék a céljukat. Megjegyzi, hogy a flow-t többen is egyfajta transzállapotként félreértelmezik, és mivel azt képzelik, hogy ez majd bárhol bármikor ajándékként az ölükbe hullhat, csalódottan kételkednek is a létezésében. „A legtöbben annyira várják, hogy munka után otthon lehessenek és lazítsanak. Aztán hazaérnek, és nem tudják, mit csináljanak. Nincs előttük cél, ezért a tévé előtt ülnek és depressziósak.” A flow-élmény nem a tartalomtól függ, hanem az elmélyülés és beleélés minőségétől; tehát bármilyen, köznapinak tartott tevékenység is kiválthatja azt. Csikszentmihályi Mihály egész életében kutatta a flow-élményt. Hitt abban, hogy a flow-t nem kell, nem is lehet tanulni, de minden ember képes arra, hogy elérje és átélje akkor is, ha megnevezni sem tudja. Pszichológusként már egészen fiatalon foglalkoztatni kezdte ez az állapot, amely főleg a művészek esetében figyelhető meg alkotás közben, de ami teljesen hasonló ahhoz, amikor más örömteli cselekvésben, legyen az sport vagy bármilyen önmagáért végzett elfoglaltság, megjelenik a bevonódás, az elmélyülés érzése. 1988-ban egy kiadó felkérte Csikszentmihályit, hogy írjon a flow-ról egy tudományos igényű könyvet. Flow – Az áramlat című kötete életének főműve lett, amely világhírnevet hozott számára, és amely rengeteg ember gondolkodására volt hatással. Feltevése szerint bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek könnyebben és gyakrabban átélhetik a flow-élményt, mint mások. Ezek a személyiségjegyek: a kíváncsiság és a kitartás megléte, de az önközpontúság és a görcsös akarnokság kizárása. Ha a tevékenység önmagát jutalmazó sikerélmény, akkor nem megterhelő, mert az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, azonosul vele, nincs szüksége semmilyen külső dicséretre érte. Kedves Olvasóm! Én szeretném hinni, hogy aki valamilyen álnokul önző, másoknak ártó aktivitásban ténykedik, gyűlöletben pörög, napi harag és gyűlölködés fogságában él, folyton dicséretre és rajongásra áhítozik, azt elkerüli a flow „kiváltsága” (vagy ha mégsem, az tényleg maga a megtestesült gonoszság). Számára a lélek és az elme elcsöndesülése nem tud bekövetkezni, hiszen az egyetlen dolog, amire fókuszál, olyan démonporontyokat szül, amelyeknek végső célja nem az alkotás, hanem a pusztítás. Ijesztő, amikor ezt olyan embereknél tapasztaljuk, akik éppen „isten áldotta” tehetségüket fordítják erre… vezetőknél, akiknek hatalmuk van gyűlöletük énközpontú tévedését másokra kiterjeszteni, sőt közösségivé emelni, de ezt egyáltalán nem látják be, és ráadásul őket szajkózó szajkókkal veszik körül magukat! A szajkó, ugye, nem is ember, csupáncsak egy madár, nevezik az erdő bohócának is, szárnyas kártevő, kedvenc étele az énekesmadarak tojása és fiókái, más madár által megépített fészket foglal el és fészkeli be magát oda. Legfőbb tulajdonsága a természet sokszínűségében is egyedi csodálatos hangutánzó képessége: élethűen, vagyis megtévesztően utánozza a varjak károgását, a bagoly huhogását, emberlakta területen a lovak nyerítését, a házőrző kutya ugatását, de még a favágó fűrész sivító hangját is, bármit. Kedves Olvasóm! Ezek után milyen ember az, akire rátapad a szajkó ragadványnév?!