Tisztesség ne essék, szólván, az emberek nagy többsége csak „vasárnapi” hazafi. Így aztán mind a botcsinálta, mind az elhivatott honatyák kívánalmaival ellentétben nem is azért kelnek fel a nap mint napok reggelén, hogy elmerüljenek a honfibúban, miközben szomorú és közéleti részvételre buzdító beszédeket olvasgatnak, hanem azért igyekeznek ébren lenni, hogy friss pénzkereső lendülettel munkába induljanak a megélhetésükért. Tagadhatatlan viszont az, hogy mindenki a saját közösségének „ki fia-borja” és intellektuális öröm lehet megbeszélni a „helyzetet”, a „hovatartozást” és kibeszélni az innen-onnan felszedett pletykát, aminek legszaftosabb témái persze a szex és a pénz, főleg akkor, hogyha ismert személyekhez köthetők. Együtt érző csendre, gondolkodó megállásra nemigen van idő az ilyen gyors eszmecserékben. A valamikori népmesében vándorló valamikori szegénylegény viszont találkozásokat képzel el magának. Azt latolgatja, hogy vajon kit hogyan lehetne megszólítani az üres szóvirágok mai erdőrengetegében úgy, hogy a megszólított felfigyeljen a halk szóra és egy pillanatig ne vesszen bele a fülsértő hírkoncertek hiteles, hiteltelen és ezek megszámlálhatatlan változatainak siketítő zajába, hanem hallja meg az elesett kisembert, a sorsára hagyott szegénylegényt, az árva vándort, neki válaszoljon. A honfibú régi szó, értjük, de nem használjuk, akárcsak a hozzá kapcsolható régi irodalomban fellelhető népnemzeti borongás kifejezést sem. Mindezt a mai nyelvhez közelítve úgy magyarázhatjuk, hogy az elkötelezett, önmagát hivatásosnak felkenő (megkoronázó?) hazafi borús hangulatban van, szomorú, mert a múlt–jelen–jövendő hármasának gondjain mereng, baljós kimenetelt prófétál, és elkomorodik miatta. No, de sebaj, elő gyorsan egy buzdító eszmét!

Vagy legalábbis emlékezni a honfibú ellentételére, a honderűre. A Honderű című lap 1843-ban indult Petrichevich Horváth Lázár szerkesztésében, a főleg fővárosi társasági élet és a nagypolgári divat hírei mellett irodalmi rovata is volt. Sokan úgy vélik, hogy a szerkesztő a címadással nemcsak Széchenyi István iránti tiszteletét akarta kifejezni, hanem azt a meggyőződését is, hogy hinni kell a fővárosnak az egész magyar népet derűssé tévő szerepében és jövőjében. Egy anekdota szerint ugyanis Széchenyi István egy beszélgetés során tréfából Honderűnek akarta keresztelni, illetve ezen a néven egyesíteni a fővárost, amely akkor még két külön város vala: Pest és Buda. Széchenyi a Pest-Budát csúnyának vélte, merthogy a pest szó eredeti jelentése szerint a pestis, a döghalál elnevezése. Elképzelem, hogyha valóra vált volna Széchenyi mókás ötlete, akkor a góbés viccek sem úgy kezdődnének, hogy a székely ember felment Pestre, hanem úgy, hogy felment Honderűre. Ez természetesen nem következett be, történelmi városnevekkel talán nem is illik tréfálkozni (vagy nagyembereknek mégis?), viszont a sajtótörténet megőrizte a jókedvet sugárzó anekdotát. Én meg éppen azt figyelem a sajtóban, hogy két-három évtizede megismert és persze akkor fiatal és rokonszenves politikusokból hogyan lettek honfibúval kitömött bábuk. Finoman fogalmazva is annyit mondhatok, nem lettek bölcs öregek, kivéve azon elenyészően keveseket, akiknek hátsójához nem ragadt hozzá a bársonyszék. Amikor megszólalnak, hogy komor keserűséggel ijesztgessék a népüket, csakis ők tudják biztosan, mivel kell; na és el akarják hitetni, hogy ők mentik meg, csakis ők tudják, mitől és mivel. Az elv egyszerű: a megmentés ígéretéhez van szükség az előzetes ijesztgetésre. Felmerül bennem a kétely, hogy a „népet” vajon szabad-e birtokos raggal ellátni, birtokviszonyba vonni politikai eszmékkel, szimbólumokkal? A népem, néped, népünk végül is kinek a népe, amikor nem tagozódik be ilyen kívánalmakba? Cui prodest – kinek az érdeke? Jön-jön a politikus, mondja-mondja, hogy ő a nép hangján szól, és azt állítja, hogy az „egyszerű emberek érdekeit” képviseli, mert az egyszerű emberek az ő oldalán állnak. Így a beszédeire jellemző lesz a folyamatos hivatkozás a népakaratra. Kételyeim és kérdéseim egyre csak szaporodnak, miközben azon tűnődöm, hol keressem a nép valódi arcát. Először is egy igencsak megosztó álnévre találok rá: az egyes pártok „szavazóbázisa”. Nép egyenlő szavazóbázis? A népem, néped, népünk helyett politikai intézményrendszer köszönt rám, ami éppen úgy kötődik a „nép nevében” kormányzó diktátorokhoz, mint a „nép által” választott parlamenti képviselőkhöz. Kedves Olvasóm! Hiába csűrjük-csavarjuk, népnemzeti borongás és mélabú helyett legjobb, ha keresünk egy kis helyi közösségi honderűt. Mert hiába csűrik-csavarják a szót! A nép mi vagyunk.