Száz–százötven éve, ahogyan egyre több és változatosabb közérdekű napi- és hetilap jelent meg, úgy annál fontosabbá vált az újságolvasókkal való közvetlen, de legalábbis ennek a látszatát keltő kapcsolattartás, egyféle közlési egyenlőséget sugallva az olvasók felé, hogy az ő véleményüknek éppen úgy helye van az újságban, mint a profi újságíróénak. Ezt a célt szolgálták az olyan heti rendszerességgel szerkesztett rovatok, mint a Levélbontás, Panaszrovat és hasonlók, amelyek az olvasók leveleit, közügyekről szóló írásait közölték rövidített, olykor stilizált formában. Közkedvelt volt a Szerkesztői üzenetek-féle rovat is, amelyben az olvasók által feltett kérdésekre válaszoltak, adtak tanácsot, illetve a „kezdők” beküldött verseit, elbeszéléseit inkább dicsérték, mint szidták (ezzel olvasót, előfizetőt is veszítettek volna), úgyhogy legtöbbször biztatták a szárnypróbálgatást. Mai olvasatban legérdekesebb maradt a 19. század végi, 20. század eleji újságok általánosan elterjedt rovata a Nyílt tér, amit teljes mértékben az olvasók írtak és ahol szerkesztői felelősség nélkül szinte mindent közöltek. A rovat olyan változatos témákat kínált, mint maga a mindennapi élet, kendőzetlen őszinteség jellemezte, terjedelmi korlátot is leginkább csak a pénz szabott neki, mivel fizetett közleménynek, hirdetésnek számított, a megjelentetésért az „alkotótól” busás összeget kértek. Az olvasói kommunikáció nyílt tere voltaképp nem volt más, mint napi hírfolyam a közösségi életről, amelyben személyes gazdasági és politikai információk keveredtek egymással. Ezért a mai olvasáskutatások számára is alkalmasak, a Nyílt tér működése és szerepe tanulságokkal szolgálhat, sőt párhuzamba vonható a mai online közösségi oldalak sajátosságaival is. Példának okáért egy-egy helyi politikai nézetkülönbség személyeskedésig fajuló, egymást becsmérlő kirohanásaiban elég lenne a neveket és a dátumokat kicserélni, és már fel sem tűnne a különbség. A Bukuresti Híradó és a Bukaresti Közlöny közötti csörte 1884-ben a Nyílt térben zajlott sok-sok lapszámon keresztül.

Makkai Béla Határon túli magyar sajtó Trianon előtt (Médiatudományi Intézet, 2016) című tanulmányában így foglalja össze: „A békétlenség okozója nem más, mint a Bukuresti Híradó szerkesztője, Vándory, aki a Társulat olvasókörének vezetőjeként egy ideig befolyásos embernek számított a bukaresti magyarság mondhatni egyetlen civil szervezetében. A múlt idő használatát a kocsigyáros Ábrahám István nyilatkozata teszi indokolttá: állítása szerint a szerkesztőt a magyar belügyminisztérium csalás és ámítás bűntettében vád alá helyezte, aki így csak abban az esetben tekinthető a közösség tagjának, amennyiben erkölcsileg tisztázza magát. A lap Nyílt tér rovatában Salamon János a Társulat alelnöke a szerkesztőt csendzavaró néplázítónak nevezi, aki rászedte az eklézsiát és becsapta a Társulatot is, amely ezért kivetette soraiból. S noha tájékozódásunkat segítő tényekről nem esik szó, a továbbiakból kiderül, hogy a lapot nem a magyarságtudat ápolásának és a befogadó társadalomba történő harmonikus beilleszkedés elősegítésének magasztos céljai hívták életre, hanem elsődlegesen a magyar diaszpóra belső vitáinak szócsöveként került forgalomba.” A Nyílt térbeli véleménynyilvánítás gyakran fajul alpári pocskondiázássá, becsületsértő leszámolássá, nemegyszer fizikai tettlegességben, bírósági eljárásban vagy úriemberek esetében párbajban kulminál. A Nyílt tér közleményeinek tartalmáért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. Ki mit mond, az ő baja! „Kijelentem, hogy Szabó Jánost sem söröskancsóval, sem bármi mással nem ütöttem fejbe. Gottlieb Ferenc pincér.” (Abonyi Újság, 1917.) „Új szesz nagyraktár Csíkszeredában. Van szerencsém Csíkszereda város és vidéke közönségét tisztelettel értesíteni, hogy Csíkszeredában, Városház-utca 9. szám (Lukács Juliska házában) szesz nagykereskedést nyitottam, hol állandón a legfinomabb 90 fokos baróti szeszt, valamint valódi 62 fokos kisüsti főtt szilvóriumot és borseprőt, rumot, cognacot és mindennemű likőröket, továbbá kitűnő zamatú fajborokat u. m.: Som, Rizling, Leányka, szabadon és palackozva, a lehető legjutányosabb napi áron, nagyban és kicsinyben raktáron tartok. A nagyérdemű közönség szíves pártfogását kérve, vagyok kiváló tisztelettel y-iu.” (Csíki Lapok, 1920. augusztus 29.) Kedves Olvasóm! Hol van már a csíkszeredai Városház-utca 9. szám, Lukács Juliska háza? Az emlékezés viszont örök életű nyílt tér, ahol pancser lőre és finom zamatú fajbor jól megfér egymás mellett.