Az internetélet és/vagy alternatív valóság egyik aktuális kérdése a dezinformáció, félrevezető, álarcot öltött hamis világ, foglalkoznak is vele mindenféle formában, elsősorban persze sikeres névtelenjei, a tettesek, a trollok. Olykor tudni vagy sejteni lehet a valódi nevet, vagy éppen rendőrségi nyomozás derít fényt a személyükre, s ők többnyire büszkén vállalják a munkásságukat, ami nem egyéb provokációnál, személyeskedő gúnynál, röviden: rosszul értelmezett szólásszabadság, amivel fontos, sokszor közérdekű témák és személyek is nevetségessé tehetők. Az emberek nagy általánosságban úgy érzik, névtelenül gátlástalanabbul szólhatnak. Ezért a sok fröcsögő gyűlölet minden irányban? Mindenki, aki csak percekre is belép ebbe az információáradatba mindegy, hogy történettel, elhinni valamit, vagy szemlélődni, emeli a nézettségi létrafokokat és ezzel részévé is válik az információs hadviselésnek, amelyben gyakorta hátborzongatóan ijesztő az átjárás a jó és rossz oldal között, talán már nincs is semmilyen oldal, csak az emberek homályos meggyőződése és ennek erősítése marad meg a hovatartozásuk vélt igazában, ugyancsak homályos érdekek mentén. Etikai becsületkódexek, viselkedéskutatások csakúgy foglalkoznak vele, mint a jogászok és informatikusok, fő céljuk, hogy megvédjék a felhasználókat a hamis, félrevezető, gyűlöletkeltő, jogsértő tartalmaktól. „Ne etesd a trollt”, azaz tégy úgy, mintha észre sem vennéd, biztatnak már szlogenné vált figyelmeztetéssel az igazságérzettől fűtött szakemberek. De hát a kisember vajon honnan, miről ismeri fel a trollt? Ugye, a kedves bohóc bohócruhában bohóckodik, külseje szerint könnyen skatulyázható, viszont a névtelen-arctalan hazudozónak önkéntelenül is mi adunk alakot, amely sajnos éppen ránk hasonlít, vagyis nehezen leválasztható rólunk. Szenzáció persze mindig van, sőt egyre több és egyre szerteágazóbb. Sok-sok szenzációs felfedezésről, hírről, úgynevezett szemtanúk beszámolóiról és hasonlókról utóbb kiderül, hogy nem egyebek hírlapi kacsánál. A névváltozás ellenére sok rokon vonást vélek felfedezni a trollkodás és a hírlapi kacsa között. Elnevezésének eredetét (akárcsak a trollét) annyian és annyiféleképpen magyarázták, hogy már-már ez is kimeríti a „kacsa” fogalmát. A legrokonszenvesebb okfejtés a nagyotmondás világhírű hősével, nevezhetjük a trollok ősének is, Münchausen báróval hozható összefüggésbe, aki zsinegre erősített egyetlen kenyérdarabkával tizenkét kacsát fogott ki a tóból, ugyanis azok szép sorban a zsinegre fűzték magukat. A 18. században élt báró katonatörténetei sok-sok kiadást megértek, népszerű olvasmányok voltak, annyira, hogy 1943-ban, a háború teljében eszement hatalmi megrendelésre propagandafilmet készítettek belőle azzal a céllal, hogy megmutassák a népnek és a leendő hadfiaknak, hogy a katonaélet vidám kaland az otthoni mindennapokkal szemben és a túléléshez is elég egy kis ész, merészség és ötletesség. Ugye, a tragikus valóság felfedése büntetendő és hazafiatlan, mert pánikot kelthet. Elmúlt idők magyar sajtótörténetében egyik híres hírlapi kacsa az a propagandalavina, amellyel az írótársadalmat és az olvasókat szembesítették Makszim Gorkij mellett és ellen. Az Éjjeli menedékhely meghozta számára a színpadi világsikert, 1902-ben, a forradalmi tevékenysége előtt írta. 1905–1909 között az európai újságok hírrovatának állandó szereplője lett, egyrészt nemzetközi összefogással mentik az üldözött írót, másrészt gúnyolódnak a sorsán. A budapesti A Hétben 1905 februárjában így trollkodik egy Marco álnevű cikkíró: „Hamarjában nem tudom összeszámolni, hogy rövid időn belül hányszor fogták el és verték meg Gorkijt és hányszor konstatálták, hogy szívbajos, tuberkulotikus, vérszegény és az ő kiadója tudja, hogy micsoda még ezen kívül. Most hogy egyszer csakugyan elfogták a nyomorultak milliomos apostolát, nagy a felháborodás az egész világon, s ha jól tudom, mi magyar sajtó is felírunk a cárhoz, tiltakozván a nagy ember felakasztása ellen.” És aztán 1909-ben a több országban is szállongó újsághír, hogyan menekült az író külföldre és látogatta meg barátait egy Szófia–Bukarest–Brassó–Budapest–Bécs–Prága útvonalon. Az irodalomtörténet szerint Gorkij 1909. évi utaztatása viszont álhír, sikeres hírlapi kacsa, valamiféle ellentételezése az ócsárlásoknak, az író ebben az időben bizonyítottan Oroszországban tartózkodott. Közben újságok tucatjai vették át egymástól a híreket. Bukarestben egy arisztokrata hölgy fogadta… Brassóban a német nyelvű helyi lap közölte, hogy mikor érkezik a városba, hogy „íróbarátjánál töltsön néhány napot”. A Brassói Lapok újságírója a jelzett időpontban lelkesen, de hiába várta az állomáson, ezt írta: „Nem lehetetlen azonban, hogy ma vagy holnap, esetleg holnapután jön Brassóba, sőt az sincs kizárva, hogy már néhány nappal ezelőtt végigrobogott a brassói állomáson.” Aztán pár nap múlva: „A leglelkiismeretesebb kutatások után sem tudtuk Gorkij Maxim nyomait Brassóban felfedezni.” A pesti Magyar Hírlap 1909. december 2-i számában Gorkij Budapestre érkezése már tényként szerepel: tegnap. Akik nagyon akarnak hinni benne, azok ma is mondhatják: tökéletes volt az inkognitója.