Hirdetés

Árnyékos oldalon

Ferencz Imre

Bencze Domokos: Mélységek útja. Versek. Lyra Kiadó, Marosvásárhely, 2000… A borítólapon lévő szöveg keltette fel az érdeklődésemet: Bencze Domokos 1891. október 5-én született Bágyban… Vagyis abban a kis faluban, ahol évekkel ezelőtt én is újságíróként megfordultam. Ha Bágy, akkor „maszók”! Kecskeszőrből szőtt bágyi szőnyeg. A falucska „anyajegye”. Erről mindig írt az újságíró, ha arra tévedt…

Gyalog Dálya felől lehetett megközelíteni, de Telekfalváról is… Igen, a szóban forgó könyvet a „Bágy” szó hozta nálam helyzetbe… Hanem olvasom a rövid utószóból: Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Református Gimnáziumban, majd a székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban végezte… Ezután beiratkozik a sárospataki református teológiára, de a háborús behívó megszakítja tanulmányait. Versei a Pásztortűzben jelennek meg. Két zsoltára az Unitárius Énekeskönyvben ma is használatos. A háború után beiratkozott Fogarason egy jegyzői tanfolyamra, s utána kinevezték segédjegyzőnek Homoródszentpálra… Verseit elküldte Schöpflin Aladár kritikusnak és Benedek Eleknek, akiktől biztatást kapott… Később a hatóságok felszólították, hogy vagy felhagy a versei publikálásával, vagy menesztik a hivatalából. A család szempontjait tartva szem előtt, a hivatal mellett döntött. Később Kisbaconban, Vargyason, Bözödön, majd Homoródszentmártonon jegyzősködött, nyugdíjazásáig. A következő állomás Marosvásárhely, ahol 1971-ben halt meg…


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


Kíváncsian olvasom a verseket, és felfigyelek arra, hogy sok verse alá dátumot és helységnevet is írt. A dátum és a helység feltüntetése lényeges eligazítást jelent. Tucatnyi verse alatt Lövéte szerepel, és az 1941-es, az 1942-es esztendők. Feltételezem, hogy ebben az időben ott élt és dolgozott, amit a helység neve és az évszám igazolnak. Az 1942. február 3-án keltezett „Itt minden rólad beszél” című versét is Lövétén írta. Idézek belőle: „Itt minden rólad beszél (…), a tintatartó, meg a lámpa, / és a rácsos pad sánta lába, / a cigarettám kékes füstje, / a kályhám, amint énekelget, / a meleg fal, a kályha mellett, / és a fatartó öreg láda, / a telefonom hallgatója, / a hajnalt járó falióra, / ez a szűk világ mind idebent, / és odakint az éjjeli csend…” Egyszerű, tárgyias, hiteles vers. A sikerültebbek, a jobbak közül való! Mert van olyan vers is, amely túlfűtött, ezért odakozmált… Egyébként a költőt a háború előtt és után is a bánat, a szomorúság gyötörte. A búbánat és honfibú, majd a Trianon-trauma, a magyar sors, a székely sors… Nem véletlenül szólt rá a hatóság, hogy ha meg akar maradni állami hivatalában, fejezze be a költészetet, az irredentának minősíthető versek közlését… Nagy a gyanúm, hogy Bencze Domokos román verseket a román állam iránti lojalitásából fordított magyarra! Octavian Goga Bencze Domokos tolmácsolásában így szólalt meg: „És nem maradt itt más nekünk / hazátlan szenvedőknek: / csak álmok, álmok romjai, / és könnyek, könnyek, könnyek”… Mintha ezt a verset nem fordította volna, hanem magyarként őmaga írta volna! A mai olvasó elgondolkozik: Erdélyben a román nemzeti költő piros-sárga-kék könnyeket hullatott a történelem során, míg a magyar költő piros-fehér-zöld könnyeket. A panasz: sebtapasz! Elmondható, hogy a bánat mind a románt, mind a magyart megkörnyékezte ezeken a tájakon. Ha nem egyszerre, akkor szerre… Írt székelykedő verseket is Bencze Domokos. Például: „Nem, nem az vagy, én kicsi népem, / akinek téged mondanak, / nem vagy fenyő, se tölgy a bércen – / gyalogfenyő vagy a bús fenyéren – / ez vagy te csak…” (Mi vagy te, székely? Lövéte, 1942. március 18.) Más: „Kóbor kuruc lettem, labanc lelke rajta, / szegény fejem alja nagy erdők avarja, / de még azt magáénak másvalaki tartja”…

A könyvben lévő első versét 1909-ben írta székelykeresztúri diákként. Idézek belőle: „Kacagva! Körbe! Rajta! Járd a táncot! / Tüzes tánc közben szédítő a csók! / Mámorban úsznak lángos tűzleányok / és csókolóznak lázas kis manók…” Mintha ebben az időben már olvasta volna Adyt, s talán ismerte a holnaposokat, s a nyugatosokat is? Bizonyára a két világháború között figyelemmel kísérte a kortárs erdélyi írókat, költőket… Feltételezem, hogy Tompa Lászlót is ismerte. Balázs Ferencet igen, mert az unitárius világjáró megzenésítette az egyik zsoltárát. (Szent a hajlék, dallam: Balázs Ferenc, szöveg Bencze Domokos, Kv. 1922.)

A háború ihlette versei közül talán egy-kettő bekerülhetett volna abba az antológiába, amelynek a címe: A harcok könnye és vére. Költők, írók az első világháborúról. A verseiben talán a háború megjelenítése a leghitelesebb… A Hóvihar című költeményéből ragadok ki egy passzust: „Kint sötétség ködlik a völgy felett, / s az ablakokat tépázza a hóvihar. / A Kaméliás Hölgy / ment ma este a tábori mozgón, / ott remegett a fehér vászonról / mind, ami ötven önkéntesnek / bús-idegen: szép szent asszony, / kinek édes a karja, a válla / s villog, mint a csiszolt alabástrom”…

Egy önmarcangoló, tehetséges, de végül kompromisszumot kötő költő verseskönyvét vettem ki a kuckóból… Vívódó, tépelődő ember volt, akit a sors mint költőt félretaposott. Nem szerepel a nyilvántartottak, az ismertek között, de ha szembejön velünk a könyve, hát belekóstolunk, megpróbáljuk megérteni az ő igazát. Nem tölt el minket ugyan malaszttal, mint a sikeres nagyok, de legalább kérdéseket, hiányérzetet szül bennünk ez a gyűjtemény, vagyis nem hagy közömbösen. Bennem a hiányérzet az, hogy a költő nem írta meg később Marosvásárhelyen az életrajzát! Amely helyet kaphatott volna ebben a könyvben. Amelyből megismerhettem volna a helyszíneket, ahol a versei születtek. Megismerhettem volna a környezetet, a hátteret, az akkori viszonyokat, a mindennapi gondjait stb.

Bizonyára, ha elvégzi a református teológiát, ha nem jön közbe a háború, ha nem lesz jegyző a két Homoród mentén és Erdővidéken – a költészete másképp alakul. Talán kiteljesedik, és ma ismertebb lenne a neve. Hogy az utódai kiadatták a verseit, az tiszteletre méltó. Egy könyv, akkor is, ha nem világrengető verseket tartalmaz, alkalmat nyújt arra, hogy elgondolkozzunk az emberi sorson… Vihette volna többre is, de választania kellett a megélhetés és a költészet között. Kompromisszumot kötött, így aztán másoknak jutott a babér. (Babér? Mit ér?). Erdélyi költő volt, itt, a vidékünkön. Igaz, csak gyalogos, csak gyalogfenyő. De az sem semmi, ha jól belegondolunk…
 

Ferencz Imre
IDŐSEK VOLTAK


Be idősek voltak, Istenem,
    azok az írók, azok költők, 
akik középiskolás koromban
    felolvastak a moziteremben!

Voltak már vagy negyvenévesek,
    vagyis öregek voltak már,
de vének is voltak közöttük,
    olyan ötven körüliek…

Már rég eltűntek, leléptek ők.
    Összecsukták a könyveiket.
Ásítottunk és megtapsoltuk
    őket, ahogyan azt illett…

Most én – nyolcvan felé –,
    ha visszaemlékszem rájuk,
egy-egy könyvüket leveszem
    a polcról, majd visszateszem,

mint téglát a falba… Szorosan
    teszem vissza a könyveiket,
hogy tartsák, támasszák egymást:
    nehogy összeomoljon az igevár!

 2026. augusztus 22.

NÉGYSZEMKÖZT
M. A. emlékére

Ki szembenéz a tükörből velem
azt az embert én jól ismerem

minden reggel ha elszáll az álmom
felkelek én és megborotválom

olykor mogorván tekint rám
lehet nem vág a borotvám

van amikor én is ráförmedek
fordítsd félre kissé a fejedet

a kenyerem javát te etted meg
az italom javát te ittad meg

hagytad nekem a maradékot
megettem – az állam felkopott

egyszer nem állok majd elédbe 
nem nézünk egymás szemébe

nem nézünk szembe egymással
csak a hitetlen Tamással –

2026. augusztus 21.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!