Különleges zenei eseménynek lehettem tanúja február elején Augsburgban. Augusti Charles katalán zeneszerző Marc Rosich librettista felkérésére egyedi színpadi művet komponált: A világ utolsó éjszakája című kamaraoperát. A darabot január végén mutatták be. Felkaptam a fejemet a témára, hiszen az alapmű a híres amerikai sci-fi szerző, Ray Bradbury tollából született 1951-ben. Az író neve fogalom volt a kommunista Magyarországon, a 451 Fahrenheit című, 1966-ban készült film igazi szenzációnak számított. A totalitárius rendszer ellen küzdő, az írott szót mentő filmhősök a hazai értelmiség körében szimbólummá váltak. A sci-fi műfaj később a passzív ellenállás eszköze lett. 1972-ben elindult a Galaktika folyóirat, aminek számos számában a későbbi magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád is gyakran publikált fordítóként. Ezt azért is fontos aláhúzni, mivel A világ utolsó éjszakája Bradbury-művet ő ültette át először magyarra, s az írás az említett periodika második számában látott napvilágot.
A rövid novella története a közösség tagjainak egyszerre megjelenő álom: a világ utolsó éjszakája következik. Az elbeszélés a férj és a feleség párbeszédét írja le. A pár apatikusan fogadja a megváltoztathatatlant, életük nem változik, legfeljebb gyermekeikért hangzik el néhány féltő szó.

Az alaptörténetet az operaszerzők – négy énekes által interpretált – hat párra bővítették. A színpadképben a zenészek karéjában folyik a cselekmény. Embriókra emlékeztető alakzatok lógnak rá a manézsra, világítva, villogva, folyamatosan leszakadva érzékeltetik az elközelgő véget. A novella szereplőinek apatikusságát az adaptálók is hűen átvették, az érzelmi kitörés ritka, egy-egy sikoly fejezi ki a kétséget. Néha megcsillan a remény, az emlékek feltorlódnak. A darab a vonagló testek haláltáncával végeztetik be. 
A komponista a leírtakat híven, nagy fantáziával és kreativitással szolgálja. Hiába négy énekes áll a színpadon, a monodráma eszközeivel viszi előre a cselekményt (ami nem is igazi cselekmény). A hangeffektusok széles skálájával operál, a történet sugallta disszonanciát néha klasszikus idézettel –   Puccini-áriával, francia impresszionistákkal, zsoltárok foszlányaival – zárja. A visszafogottsága becsülendő.
A kiváló hangi adottságú négy énekes, Jihyun Cecilia Lee (szoprán), Claudio Zazzaro (tenor), Luise von Garnier (mezzoszoprán) és Isaac Tolley (baszbariton) produkciója ünneppé tette az estét, a kiváló hangi adottságú basszbariton teljesítménye különösen sokáig emlékezetes marad. A héttagú zenekar művészei tökéletesen helytálltak, aki ebben a produkcióban részt vett, annak más megbízás csak rutinfeladat lehet. A zenészek többször görög kórusként, verbálisan emlékeztettek a végzetre. Az ifjú holland karmester, Sebastiaan van Yperen nagy odaadással, kiválóan fogta össze csapatát, a rendező Jorinde Keesmaat teljesítménye figyelemreméltó.
A telt házas előadás közönsége hosszasan ünnepelte a művészeket. A játéknak méltó hátteret adott az előadás helyszíne, az egykori Gázgyár, Németország egyik legfontosabb ipari műemléke, amit felújítva állítottak a kultúra szolgálatába.