Drezdai második esténken a világhírű zenekar, a Staatskapelle hangversenyére voltunk hivatalosak. A műsoron két népszerű mű: Brahms III. szimfóniája és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szerepelt. A német szerző darabja talán a négy szimfónia közül a legkevésbé ismert, de nagyon szép, ráadásul 1883-ban Bécsben a győri születésű magyar–osztrák karmester, Richter János mutatta be. A szimfónia III. tétele a legismertebb, igen behízelgő, s számos filmben felbukkan; Frank Sinatra is felhasználta a dallamot a Take My Love című örökzöld slágerében. A zenekar élén Myung-Whun Chung dél-koreai karmester állt. A mester zongorista-csodagyerekként kezdte pályáját, majd karmesteri babérokra tört, s mára a világ legjelentősebb hangversenytermeiben és operaházaiban lép fel. Egy évtizede a drezdai zenekar vendégkarmestere. A romantikus művet a dirigens felesleges gesztusok nélkül interpretálta, látszik, hogy a Drezdában eltöltött idő alatt tökéletesen elsajátította a német zenei nyelvet, s „egy húron pendült” az együttessel, aminek egységes hangzása sokáig emlékezetes marad.
Csajkovszkij b-moll zongoraversenye igen kedves számomra, gimnazistakoromban mindig karácsonykor hallgattuk meg az iskolában, így dallamai az ünnephez kötnek. Később lemezgyűjteményembe is bekerült egy kiváló felvétele a szovjet zongoraművész, Szvjatoszlav Richter tolmácsolásában.
A karmester egy ifjú honfitársát, Seong-Jin Cho-t választotta a zongoraszólóra partnerének a második részben. A fiatal muzsikus igazán otthon van a romantikában, nem véletlen, hogy 2015-ben a varsói Chopin Nemzetközi Versenyen is elhódította az első díjat. A rangos elismerés jó ajánlólevél volt számára a karrierje építéséhez, s az ifjú tehetség élt is a lehetőséggel: világjáró művészt köszönthettünk Szászország fővárosában.
Egy tökéletes technikai tudással felvértezett fiatal zenészt ismerhettünk meg, az előadásában azért némi görcsösséget és teatralitást éreztem, s a zárótétel fortissimóinál a zongorát is féltettem. Igen, a művésznek még meg kell tanulnia azt az eleganciát, amivel például a már említett Richter adta elő Csajkovszkij darabját. Mentségére legyen mondva, hogy a legismertebb versenyműveknél mindig van összehasonlítási alap, így az előadónak nincs könnyű dolga. A közönség nem osztotta véleményemet, s részben felállva tapsolva ünnepelte az ifjú titánt. Ebben azért az is közrejátszott, hogy – ránézésre – nagyon sok honfitársa ült a nézőtéren, így az előadó szinte „hazai pályán” szerepelt.