Korábban már szenteltem egy cikket a bordaloknak, de év elején ismét eszembe jutott a téma. A borivók közül ki a vöröset, ki a fehéret, ki a rozét szereti, egyszer megkérdeztem egy szakembert, elődeink milyen bort is ittak, Petúr bán vajon milyen itókát tartott kezében a bordalát dalolva? Víg Gyula az egykori váci Curia Borház és Borgyűjteménytár tulajdonosa így fogalmazott: „Vörös bor kizárva, a gyógyszerkönyvek óvtak a vörös bortól, így a fehér bor volt a domináns. Víztiszta borként és aranyszínű borként különböztették meg a fajtákat. A pórnép az alacsonyabb alkoholtartalmú víztisztából, tehát az ezerjóból és a sárfehérből ihatott, míg a lakodalmas házban ülők desszertborokból poharazgattak volna. Ne feledjük, minden borvidéken tudtak aszút készíteni, jóllehet a tokaji volt a leghíresebb. A fejedelemé volt a teljes Tokaj-Hegyalja. Rákóczi tette híressé a tokajit, a nemes italt diplomáciai eszközként használta: királyok, cárok, nobilitások asztalára küldött belőle. Nagy Péter mondása is közszájon forgott: ’Őt még senki sem győzte le, kivéve a tokaji bor’. Az orosz katonai jelenlét sem új keletű kishazánkban, 1737-től 1797-ig az orosz borfelvásárlókat kozák katonák kísérték.”
A múltból merítve, két borfajta fel is került a színpadra a szerzők jóvoltából. Shakespeare III. Richárdjában Clarence hercegét is utoléri a végzete, az első felvonás végén egy malvázia borral teli hordóban fejezi be az életét. A szerencsétlen egyébként előtte álmodott arról, hogy az óceánba fullad (a tartály egy fokkal jobb lehetett). A nagy angol drámaíró is kölcsönvette az ötletet, IV. Eduárd így bánt el öccsével, Györggyel. Ez legenda, de egyesek szerint a cirkuszra éhes londoni plebsnek rendezték a borba fojtást, mivel a lefejezés már nem volt igazán izgalmas. 
A malvázia egyébként Görögországból származik, de Itáliában és Spanyolországban is nagyon kedvelték, s Angliába is vitték hajószámra. Shakespeare nyomán, ha Szlovéniában járok, mindig vásárolok egy-két butilkával a „gyilkos” nedűből.
Egy másik bor az operairodalomban lett híres. Mozart Don Giovanni című zenedrámájának tizennegyedik jelenetében a címszereplő így utasítja szolgáját, Leporellót. „Tölts bort! / Kitűnő marzemino!” A borfajta Észak-Itáliában terjedt el. A zeneszerző minden bizonnyal észak-olaszországi útjai során találkozott a nemes itókával: a zeneirodalom úgy tartja, hogy azon a tájon, Roveretóban tartotta első itáliai koncertjét. A városban magam is jártam, s természetesen marzemino került az asztalra. A borkatalógusokat lapozgatva egy Mozart névre hallgató marzeminót is felfedeztem, így tehát a komponista nemcsak a zene és a csokoládék világában vált halhatatlanná.