Az újrakezdés
Restart – ez volt a tegnap nyílt IX. Hargitai Szalon idei hívó szava. A Megyeháza Galéria újabb gazdag, izgalmas kiállításának anyagát Székedi Ferenc méltatja.
Restart. Manapság, nyelvektől függetlenül, talán ez az egyik legelterjedtebb szó a világon, hiszen ott látni a legtöbb számítógép valamelyik gombja, billentyűje, ikonja alatt. Ha pedig menet közben frissítések érkeznek a programokhoz, akkor nemsokára megjelenik egy hosszabb figyelmeztetés is: Restart your computer... Hogy mindaz, ami eddig megváltozott, amit eddig megváltoztattak, ezután érvényes legyen.
A Restart persze nem csupán a számítógépek kulcsszava, hiszen a Covid okozta világjárvány hullámverésében majd mindenhol és majd minden témával összekapcsolva megjelenik. Esetünkben viszont azt jelenti, hogy a tavaly megszakadt, jobban mondva az online térbe menekült és 2020-ban csak a világhálón, mindenféle digitális szerkentyűk segítségével megtekinthető Hargitai Szalon visszatért a valós térbe.
A IX. megrendezésre, a Botár László kurátor megjelölte kulcsszóval jelzett témára a fiatalabb és idősebb, a kezdő és tapasztalt, a Hargita és a Bucsin két oldalán élő vagy a térségünkkel rokonszenvező képzőművészek újra elküldték munkáikat, a műalkotás és a műértés, a művészek és a művészetkedvelők megint karnyújtásnyira lehetnek egymástól a Megyeháza Galériában, majd ezt követően, más és más kiállítótereken.
A műfaji változatossághoz az évek folyamán már hozzászoktunk, ezért azt javaslom, hogy most fordítsunk a sorrenden.
Először nézzük meg a reliefeket és szobrokat. Ahogyan most Vitos Hajnal a vas-oxid nélküli agyagból készült fehér kerámiához nyúl és törvényszerűségeit betartva ötvözi más eljárásokkal, hogy vidám, pajkos, derűs figurák szülessenek. Ahogyan Tompa Lehel fából-gipszből készült kisplasztikájával olyan újrakezdést jelképez, amely jóval nagyobb tereken is elképzelhető. Ahogyan Bara Barnabás látja a réveteg, bezárkózott állapotból az ébredést. Ahogyan Fazakas Csaba megint visszatér az égetett fa és az egyetemesség, az anyag és a világ viszonyrendszeréhez. És ahogyan Elekes Gyula kísérletezik a tűzzománc, a réz, a fa és a jelképek ötvözésével.
Azután meg vegyük szemügyre a textíliákat. A klasszikust, ahogyan Török Biró Erzsébet a gobelint és a makramét bírja párbeszédre. Az ötvöződést, ahogyan napjaink törmelékéből Bakó Klára üzen, vagy Vass Mária Magdolna tágítja ki az anyagok átjárhatóságának határait, és ahogyan Csillag Simon Repolski Imola sajátos és egyben úttörő módon vászonra tűzött gyapjúfeltétekkel készít fekete-fehér portrét.
És nézzük meg, hogyan alakul át a klasszikus grafika digitális nyomatokká, ahogyan a világ leginkább ismert jelképéhez nyúlva Xantus Gellért Lehel teszi. Vagy ahogyan Zilahi Nono napjaink jeleinek és jelzéseinek a felhasználásával mutatja meg a körülöttünk kavargó huszonegyedik századi élet lecsapódásait. Vagy ahogyan Sipos László valamiféle ijesztő és meghökkentő röntgenképpé alakítja át egy világváros arculatát. És ide sorolnám Balázs Attila fotókísérleteit is, miközben Fülöp József geometrikus átváltozásokkal utal arra, hogy életünkben bizony ott vannak a memo-tesztek is.
És azután a Márton Árpádra mindig is jellemző derűs-hangulatos-harmonikus pasztellképen át el is jutunk a különböző technikájú és különböző anyagokkal, anyagokra festett olajképekig.
A figurativitás nem kimondottan jellemző a beküldött alkotásokra, Csata Jenő mozgó alakjai jelentik a legfontosabb kivételt. És mindenképpen Xántus Géza rá jellemző színvilágú, fénysugaras-látomásos Ébredése. De talán ugyanennek tekinthetjük Kis Endre inkább hiperrealista, inkább metafizikus olajkompozícióját, amely a körülöttünk még mindig itt terpeszkedő rozsdatemetőkből meríti témáját. Vagy Wargha-Wottelther Júlia tűz és víz között feszülő látomását, netán Andrea Rus öntudatlan gomolygások mögötti arcképét. Esetleg Iustina Silvana Ursu összegző színeiben is megrázó kompozícióját a görögországi erdőtüzekről. Vagy Váncsa Mónika ötletes és sokatmondó vegyes technikájú alkotását a velünk élő vagy inkább mellettünk pusztuló, oly gyakori, medve okozta tragédiákról.
A nonfigurativitás művészei közül Csillag István lila átmenetekben fogalmazza meg a zűrzavar és rendezettség viszonyát, óhaját. Nicolae Constantinescu látható és láthatatlan kapcsolatokat teremt. Nicu Barb a mozgáselemek lényegét önti formába, Botár László pedig kitörési kísérletekkel igazolja, hogy mit jelent számunkra az esély. Balló Andrea csend- és nyugalomvágya fehér és barna felületek harmóniájában valósul meg, Lehel Endrét ugyanez a belső vágy vonzza, Ráduly Mária Piroska és Elena Drăgulelei Dumitru pedig színekkel, formákkal, gazdag árnyalatokkal vagy éppen egymás mellé helyezett színekkel és formákkal mesél nekünk mindarról, ami bennünk és körülöttünk kavarog. Újra itt van a kiállításon Kántor József, a maga elmaradhatatlan, de színhatásaiban nagyon is sokatmondó nyílaival és mértani felületeivel, mint ahogyan Turcza László visszatérő témájával, a Beatles-féle Sárga tengeralattjáróval is a szürrealisztikus geometrizálást választja. Szentes Zágon konceptuális jelzéseivel egyértelműen utal arra, hogy mit is jelenthet számunkra a hamis próféták és próféciák szózuhataga, mint ahogyan Körösi Sándor Zoltán egyetlen síkba állított mítosz-, mese- és motívumlátomásai is megannyi jelentésréteget bontanak ki.
Szabó Árpád olajba épített elektronikai és fémrészleteivel létdimenziónk változásaira utal, mint ahogyan Schwarz Volker és Mariana Papară a színekben találja meg a belső világunk elemzésének a lehetőségét. Fazekas Barna sajátos akril-látomásai a maga olykor elidegenítő, máskor pedig éppen közelebb hozó színeffektusaival az idő és a tér dimenzióit hozzák közelebb, mint ahogyan Varga Ger is sárga-barna kompozíciókban keresi a szűkebb és tágabb világunk egyensúlyát.
Ez a Restart, a IX. Hargitai Szalon.
És bízzunk abban, hogy nem lesz még egy Re-restart. Még akkor sem, ha a vírus továbbra építi mifelénk is a maga betűkben és megnevezésekben ugyancsak változatos világát.