– Hogy találkozott először a kovácsmesterséggel, és mi ragadta meg benne annyira, hogy a hivatásává vált? 

– Úgy négyéves lehettem, vagy legalábbis nem voltam még iskolás. Szépvízen volt egy Antal Pista nevű kovács, akinek a fia a barátom volt. Nagy élmény volt számunkra, ha bemehettünk a kovácsműhelybe, és láttuk az izzó parazsat, a vörös vasat. Ott patkolták a lovakat, és mi – tisztes távolságból – szájtátva néztük. Ezek az első emlékeim, ekkor láttam életemben először kovácsműhelyben kovácsot. Sokáig kitartott ez a barátság, de tizenkét éves koromban bekerültem a városba, s egy darabig megszűnt a kapcsolatom a kovácsmesterséggel, egészen középiskoláig, amikor viszont kovács és hőkezelő szakiskolát végeztem. Onnantól kezdve dolgozom – kis megszakítással – kovácsként. 1987-ben végeztem, annak közel negyven év már…

– De 1989 után változtak az idők, a korábbinál sokkal több lehetőség adódott. Mégsem váltott pályát. Miért?

– Nekem ezt rendelte a sors, és ezt azért mondom, mert sok mindent csináltam életemben, de bárhová fordultam, valahogy mindig csak az üllő mellett kötöttem ki. Jól benne voltam a korban, amikor nekiálltam, és eldöntöttem, hogy igazából, titkaiig menően meg kell tanulni ezt a mesterséget. Ebben a folyamatban vagyok, tanulok még mindig. Máté Jenő bácsinál láttam először díszműkovácsolást, teljesen elvarázsolt.

– Ha már hivatás: van-e ma kíváncsiság a fiatalok részéről a kovácsmesterség iránt? Tudnia kell a választ, mert oktással is foglalkozik. Mit tapasztal?

– Én is az évek során összeszedett tudást használom, és szerencsére vannak, akiknek arra van igényük, hogy én nekik ezt a tudást átadjam. 2020-tól a Vámszer Géza Művészeti Népiskolának vagyok a kovácsoktatója, kétéves képzést nyújtunk, és azóta már hat osztály kapott képesítést kovácsolásból. Az első csoportnak nagyon tetszett a képzést, és az volt a kívánságuk, hogy folytassák a munkát. Megbeszéltük, hogy összegyűlünk havi rendszerességgel egy „örömkovácsolásra”. Ez kinőtte magát, egyre többen lettünk, és nőttek az igények: kapcsolatba léptünk anyaországi kovácsmesterekkel: először az idősebb Vajda Lászlóval, majd fiával, ifj. Vajda Lászlóval, Dohos Lászlóval, Molnár Jóska bácsival, aki nagy példaképem, olyan mesterekkel, akik letettek valamit az asztalra, és tanítottak is. 

– Akkor az oktatást, a mesterség továbbörökítését is hivatásának tartja?

– Az az igazság, hogy nekem korábban eszembe sem jutott, hogy oktassak, de közben tagja lettem a Romániai Magyar Népművészeti Egyesületnek. Miután bezárt a Hamerock Metal Rt. gyára, ahol dolgoztam, megpróbáltam egy kis műhelyt összehozni, elsősorban nem megélhetés céljából, hanem a magam örömére, mert a kovácsolásra akkor még mint hobbira tekintettem. Úgy gondoltam, mivel van egy csomó elképzelésem, amit ott a gyárban nem tudtam, most ezeket szabadidőmben megpróbálom megvalósítani. Sok mindent autodidaktaként és saját tapasztalatból tanultam meg. S ma, amikor a tanítványoknak próbálom átadni ezt a tudást, mindig hagyok nekik választást, hogy merre haladhatnak tovább, ezért van az anyaországi mesterekkel is partnerségi viszony. 58 tanítványom végzett a kezem alatt, ebből hat még iskolás, ráadásként a két vejem is kitanulta a kovácsmesterséget. 

– A díszműkovácsolást választotta. Azért, mert szabadságot ad? Mint kezdetben, amikor vasból akarta kikalapálni az ötleteit?

– Ma is rengeteg ötletem születik. Mindennap reggel ötkor kelek. Reggelizek, és a magam csendjében elkezdek rajzolgatni, azt, ami a fejembe pattan, majd próbálom megvalósítani.

– Mit jelent a „díszkovácsolás” a hagyományos kovácsmunkához mérten? 

– A díszműkovácsolás a hagyományos kovácsolás kategóriájába tökéletesen beleillik. 
A nagyközönség ma leginkább kerítések, kapuk, korlátok formájában találkozik vele, de figyelni kell rá, hogy az esetek többségében ezek a tárgyak nem hagyományos díszműkovács-munkák, hanem előregyártott, hidegsajtolással készült elemekből vannak összerakva. Még az is lehet, hogy önmagukban nem csúnyák – csakhogy nincs bennük lélek, nincs bennük kézi munka. A kézi munka lassúbb, időigényesebb, s ezért drágább is, de sokkal szebb és értékesebb. 

– De ha kevesebb van belőle, nem azt jelenti, hogy kisebb az igény iránta, kevesebben értékelik?

– A díszműkovácsolást szerintem vissza lehet vezetni a vaskorig. Kétségkívül mindig a funkcionalitás volt az első helyen, de végig látni a komoly színvonalú díszítőelemek jelenlétét, s így fontosságát: a román stílustól a gótikán, reneszánszon, barokkon, rokokón, empire-en, szecesszión át a modern stílusig. Az is igaz, hogy ma egy visszabutulás van, a „dobozos” tömbházlakásokkal kezdődően, amelyekhez már nem illett a virágos fémkorlát. 

– Kihalófélben lévő mesterség az Öné?

– Tizenhét évig jártunk vásárokba, és mindig, amikor kipakoltam az asztalra, jöttek az emberek, hogy „jaj, létezik még kovácsműhely?! Létezik még kovács?!” Olyan voltam nekik, mint egy dinoszaurusz. Mindezzel együtt, úgy tűnik, ez a mesterség eldöntötte, hogy nem akar kihalni. Én hiszek abban, hogy utánam is lesznek, akik fogják folytatni, akik tudják tanítani és továbbadni, amit ők is megtanultak. Bizakodó vagyok, hogy ennek a mesterségnek nincs vége: elsősorban ez is volt egy motivációm, hogy tovább tudjam adni, és ne legyek én az utolsó „dinoszaurusz”.  

– Munkájában inspirálódik-e más művészeti ágakból, például építészetből, festészetből, népművészetből?

– Persze. Ha nyitott szemmel jár az ember, sok mindent lát. Lehet egy fűszál íve, aminek látom a szépségét, és vasból próbálom megvalósítani azt, volt, hogy a népi hímzésből, szűrhímzésből inspirálódtam, máskor meg kalotaszegi, torockói mintázatokat használtam fel. De igaz, hogy olyan mintákat is használtam, hogy azt se tudtam, honnan jött, csak úgy használtam. A megvalósításnál mindig az a kérdés, hogy hogyan tudnám utánozni a mintát. Például egy hímzett mintában mindig vannak „levegőben” maradt részek, a kérdés az, hogy vasból miként tudnám azt megoldani: valahogy egy teljes szerkezetet kell megteremtsek, hogy visszaadjam az adott minta varázsát. 

– Nem tartja magát művésznek. Miért? Ön szerint ki méltó a művész titulusára?

– Én nem végeztem művészeti főiskolát, s inkább csak alkotó embernek tartom magam, leginkább kézművesnek. Nem vagyok művész. Az, hogy alkotónak hívhatom magam, az lefedi azt, amit én érzek. Bennem az alkotási vágy állandóan dúl, folyamatos bennem a vágy, hogy valamit kipróbáljak, csináljak. Elmondhatom, szerencsés ember vagyok, hogy ez a kísérletezési vágy hajtott, mert ebből élek: jönnek az emberek, adnak feladatot. Ha új megrendelés, akkor meg kell tanuljam, hogy kell elkészíteni, próbálkoznom kell, majd megoldanom a kihívást, s aztán majd az emberek kifizetik. Számomra nagy örömet jelent, ha kísérletezhetek, tanulhatok, alkothatok, s az a ráadás, ha még az embereknek is tetszik.

– Hol van az egyensúlyi állapot a hagyomány és a technológiai fejlődés között?

– Számomra ott lehet a határt meghúzni, ha a gépi termékeket a kézi munkától elválasztjuk. Viszont az is igaz, hogy a kovácsműhelyben ma már a tűzhelyet villanymotor fűti, villanylámpa, neonok, égők világítanak, flexeket (sarokcsiszolókat), fúrókat használunk, tehát a technika adta lehetőségekkel élünk. Vannak olyan kovácskollégák, akik tiltakoznak ez ellen, „mindent hagyományosan kell csinálni!”– mondják. Viszont kérdés, hogy ők maguk olyan hagyományosan élnek-e…

– Mennyire van ma kereslet a díszműkovács elemei iránt? Inkább luxuscikknek számítanak?

– Igény van rá, sőt az utóbbi időben a reneszánszát éli a díszműkovácsolás, ahhoz képest mindenképp, amit a kommunizmusban annak tituláltak, de csak primitív vasmegmunkálás volt. Leginkább hazai megrendelőink vannak, de dolgoztunk sokat külföldieknek is. Most már egyre többen térnek vissza a kovácsolt elemek birtoklásához, úgy gondolom, elsősorban a tartósságuk, na meg a látványuk, szépségük miatt. De az is igaz, hogy mindenhova nem talál. Régebb is megvolt a kultúrája, hogy kovácsoltvas kerítést hová tettek: például a háttérben kellett legyen egy szép és tágas udvar. Ma egyesek csak státusszimbólumként tekintenek rá, mert régen is drága volt a kovácsoltvas, s napjainkban is az. 

– Ha egyetlen dolgot változtathatna meg a szakma jövője érdekében, mi lenne az?

– Ősi és kiforrott szakma a kovácsolás, hatalmas a felhalmozott tapasztalat, s mégis, amikor én nekifogtam, nem volt, kitől tanuljam a díszműkovácsolást. 21 évnyi tapasztalatom volt az ipari kovácsolás tekintetében, amikor elkezdtem, de nulla a kézi megmunkálásban, azt mondhatni, magamnak kellett felfedeznem. Bizonyos dolgokat fel is fedeztem, és nagy örömet szerzett, hogy sikerült egy-két dolgot megvalósítanom. Eltelt pár év, és amikor igazi kovácsok társaságába kerültem, akkor láttam, hogy sokkal egyszerűbben, sokkal hatékonyabban meg lehet csinálni ugyanazt, amit én kínkeservesen oldottam meg. Talán az, hogy az ember egymaga álljon neki és próbálja megtanulni a mesterséget, időpocsékolás. Viszont, ha van egy jó mester, mellette a tanulóidőt le lehet rövidíteni, hiszen a földi élet nem olyan hosszú. Én azt javaslom mindenkinek, aki ezt a mesterséget ki akarja próbálni, hogy menjen el egy jó mesterhez, bárhova a világon, aki hajlandó elmondani őszintén a technikákat.

– Volt-e olyan alkotása, ami különösen közel áll a szívéhez? 

– Minden munkám közel áll a szívemhez. De nem ragaszkodom semmihez sem, nincs olyan, amelyre azt mondanám, hogy ezt nem engedem el. Viszont ha valaki általunk készített konkrét alkotásokra kíváncsi: köztéri munkáink közül a reformáció 500. évfordulójára készített emlékmű Torján látható, Szentegyházán, a templomudvaron is van egy emléklaptartó, de a Csíki Székely Múzeumban a bástyateremben a csillárokat, a fegyverteremben a fegyvertartó raszterekhez a különböző csapokat, tartóeszközöket, a konyhai résznek a vasalatát a szegektől elkezdve az ajtókig, rácsokig mind mi készítettük.