A tojás az élet szimbóluma, a népi hiedelem szerint a keresztfa tövében fehér színű, festetlen tojásokat helyeztek el, amelyeket Krisztus vére pirosra festett. A húsvéti festett, írott tojás a feltámadás szimbóluma, a piros szín az életre utal. A tojáshímzés Európa keleti részén terjedt el, és a magyar nyelvterület nagy részén ismert, élő hagyomány, ugyanakkor minden vidéken más-más díszítések, rajzok ismertek, és mint a kutatók lejegyezték, Erdélyben gazdagabb és változatosabb minták ismertek, mint Magyarországon: Gyimesben például ezernél is több mintát jegyeztek.

A nagypénteken írt tojás nem romlik el

Ugyan hagyományosan a gyi­mesiek nagypénteken írják a tojásokat – mert akkor nem romlik el –, a könyvtárban nagykedden összegyűlt asszonyok már hetekkel húsvét előtt hozzáfognak a tojásíráshoz, hiszen eladásra is készülnek, tudjuk meg. Van közöttük, aki már a nagyhét előtt száznál is több tojást megírt, más tojáshímző foglalkozást tartott a felnőtt fogyatékos személyek csíkszépvízi ápoló- és gondozó központjában.
Utavesztett vagy veszett utas, cserelapi, cifrakantár, kakastaréj, kabala, tekerőlevél, bojtág, töltött rózsa és gereblye – sorolják a gyimesi asszonyok a hímestojásokra rajzolt hímek, vagyis díszítőminták nevét. A legnehezebb a kacskaringós vonalú utavesztett mintát megrajzolni, ehhez ugyanis nem osztják be egymásra merőleges vonalakkal a tojás gömbfelületét, hanem egyetlen, kacskaringósan körbefutó vonalból rajzolják meg, amely így két részre osztja a tojáshéjat. Egyes források szerint hagyományosan ez az első minta, amelyet megrajzolnak, és később, amikor elfogyasztják ezt a tojást, annyifelé vágják fel, ahányan ülnek az asztalnál, hogy ha valaki eltéved, biztosan hazataláljon.

Amikor még a fecske sem rak fészket

Régen kalákában, nagypénteken írták a tojást, emlékeznek: összegyűltek többen egy háznál, körbeülték az érckályhát, amelyen kis fémedényben melegen tartották a viaszt, abban a kesicéket, s ott dolgoztak.

– Nagypénteken nem szabad dolgozni és verekedni. Tojást enni sem szabad, ha nem, egész évben büdös lesz az ember szája. Úgy tartják, hogy nagypénteken még a fecske sem rak fészket

– hívták fel a figyelmet az asszonyok.
A tojásírás viszont megfelelő elfoglaltság volt erre a napra, és aki kevésbé értett hozzá, az nem fogott kesicét, hanem elkészítette a festéket, összegyűjtötte a megírt tojásokat, a festékbe helyezte, majd szárította, végül pedig forró textillel letörölte a tojásokról a viaszt. A kaláka végén viszont mindannyian hímestojással tértek haza, hiszen épp ez volt a cél: annak is legyen szép hímes tojása, aki egyedül nem tudná elkészíteni.

Mint két tojás?

Most a könyvtárban ültek össze, a gyimesközéploki könyvtáros, Mihók Edit hívására. Elektromos főzőlapon helyezték el a fémedényeket, amelyben a viasz és a kesicék vannak. A főzőlapra cseppenő viasz füstöl, a zárt helyiség megtelik az égett viasz illatával, és az asszonyok, miközben díszítik a tojásokat, jókedvűen beszélgetnek. Közben egyre csak gyűlnek a különböző geometrikus mintákkal díszített tojások, amelyeket később festékes vízbe helyeznek.
Van, mikor kiadványokból – például Kovács Dénes Gyimesi csángó írott tojások című gyűjteményéből vagy Antalné Tankó Mária Gyimesi írott tojások című művéből – ihletődnek, de többnyire fejből, tudásuk szerint rajzolják a mintákat. Ránéznek a tojásra, s már tudják is, hogy melyik díszítés illik rá, mondják. 

– A hosszúkásra talál a fenyőágas, mert azt hosszanti vonalak mentén írjuk meg, a gömbölyded alakúra töltött rózsát rajzolunk. A töltött rózsa a legszebb minta

– értenek egyet.

A rózsáról – és a tenyeret, kezet ábrázoló mintákról – néprajzkutatók állítják, hogy a rontás, szemmel verés elhárítására szolgálnak, manapság viszont nem sokan tartják számon a minták jelentését, eredetét. Annál szebben díszítik a tojásokat: a gyorsan dolgozó kezek a kesicével egyenes vonalakat húznak és szabályosan pettyeznek. Nem a kesicét mozgatják, hanem a tojást forgatják, így tanulták a szüleiktől, nagyszüleiktől, mondogatják, és így adják tovább a tudást. Gyermekként csak törött tojásra írhattak, emlékeznek vissza nevetve, vagy csak a pettyeket rajzolhatták rá a tojáshéjra. Most – mintától függően – percek alatt kész vannak, és aki ügyes, annak nem is kell kesicét cserélnie közben.

Kísérleteznek a jól ismert és bevált mintákkal, számos új variációt találnak ki, és bár nagyon hasonlóak, nincs két egyforma hímes tojás. A régi kalákákhoz hasonlóan most is megosztják a feladatokat, és adnak egymásnak az írott tojásokból. Régen a legszebbeket a lányok megtartották, és húsvéthétfőn annak a locsoló legénynek adták, akit szerettek, elevenítették fel emlékeiket az asszonyok. A legények nem vödör vízzel, hanem rózsavízzel locsolták a lányokat, az összegyűjtött írott tojásokkal pedig különböző játékokat találtak ki: versenyeztek, kié a legkeményebb, vagy ki tudja magasabbra dobni. Mint Tankó Gyula néprajzkutató írja, míg a húsvét napja az időseké, házasoké volt, a húsvéthétfőn a fiataloké volt a főszerep, akik másnap reggelig táncoltak a mulatságon.

Galéria