– Rég foglalkoztatja mű­vészeti életünk személyiségei portréjának elkészítése. Ha em­lékezetem nem csal, a Hargita Népében is jelent meg sorozat ezekből a munkákból.

– Persze, megjelent. Mikor az első száz portré elkészült, kiállítottam őket a régi kul­túrotthonban, ezt követően kö­zölte őket Szatmári László a Hargita Népe hasábjain, min­den arckép mellé társított egy ismertetőt az illető sze­mélyiségről.

– Milyen időszakot ölel fel az anyag?

– Az általam készített a székelyföldi arcképcsarnokban azok a művészek kaptak he­lyet, akik már nincsenek kö­zöttünk. A portrék készítése pedig 26 évre nyúlik vissza, Szat­márival közösen találtuk ki: ő írta a szövegeket, én ké­szítettem az arcképeket. Az első száz elkészítése könnyű volt, mert Laci egy száz nevet tartalmazó adattárral rukkolt elő, nekem csak a személyiségek portréjának elkészítése ma­radt. Mint említettem ezt az anyagot bemutattuk Csík­sze­redában, majd három újabb kiállítás következett: Gyergyó­szentmiklóson, Székely­­udvar­helyen és Székely­keresztúron is kiállítottuk az anyagot. Ezután rövid időre leálltam ezzel a munkával, mígnem ke­zembe nem került a Molnár Dénes által készített adattár: nem is tudom, már hányszor végiglapoztam, végignyaltam a ki­adványt, kiszűrtem belőle a székelyföldieket, olyan kép­ző­-
művészeket, akik nagyon fontos dolgokat, szobrokat, mo­numentális munkákat hagytak itt. Rengeteg portré került ekkor elé. Ezt követően hozzáláttam Lyka Károly művészettörténeti írásainak tanulmányozásához, s azokban olyan emberekre bukkantam, akikről itt nem sokat tudtunk, de akik Buda­pesten vagy más helyen éltek és dolgoztak, maradandó dolgokat alkottak. További kutatómunkát igényelt hiteles arcképek tár­sítása a nevek mellé, ez rengeteg utánajárást igényelt. Szerencsére akadtak barátaim, ismerőseim, akik a korabeli sajtóban, archívumokban ku­tatva hiteles arcképekkel se­gítettek: egyik legnagyobb se­gítségem a székelyudvarhelyi Szabó Károly könyvtáros volt, vagy Daczó Katalin újságíró Csík­szeredából, Lőrincz Ildikó művészettörténész Székely­ud­varhelyről, Nagy Miklós Kund művészeti író Maros­vásárhelyről, de még sokan mások. Köszönet érte.

– Tehát nemcsak a művészi feladat, az arcképek elkészítése jelentett kihívást, hanem a meg­mintázandó személyiségek élet­útjának és munkásságának fel­­­kutatása, illetve a hiteles arc­képek előkeresése is… Érték meglepetések?

– Hát hogyne! Felmerült Lőte Éva szobrászművész ne­ve. Ezt-azt megtudtunk ró­la, majd egy ismerősünktől kap­tunk egy telefonszámot a Marosvásárhelyen élő testvé­réhez. Megcsengettük az idős házaspárt, kissé bizalmatlanul fogadták a közeledésünket, de végül felkereshettük őket a lakásukban, és ott remek anyag bizonyította, hogy mennyire te­hetséges művész volt Lőte Éva. Életéről meg halála körül­ményeiről is meséltek, így teljesebb lett a róla alkotott kép. Még idejében kereshettük fel őket, mert látogatásunk után nem sokkal elhunyt a testvér, a felesége magyarországi roko­naihoz költözött, a lakással és a benne lévő értékekkel meg nem tudom, mi történt.

– Az elhangzottakból arra következtetek, hogy még mindig nem készült el az erdélyi – vagy szűkebb körben: a székelyföldi – magyar művészeti életet be­mu­tató kataszter, átfogó, mi­nél teljesebb lexikon, holott pró­bálkozások voltak már ezen a téren. 

– Valóban, én is csak részmunkákat találtam. Haszon­nal forgattam például Banner Zoltán köteteit, Vécsi Nagy Zoltán tanulmányait vagy Murádin Jenő írásait. Na de visszatérve a kiállítás anyagára: a harmadik körbe azok az alkotók kerültek be, akik bár nem idevalósiak, de munkásságuk révén kö­tődnek a térséghez. Például a gödöllői művésztelepnek a marosvásárhelyi Kultúrpalota díszítésén dolgozó tagjai. Vagy a Morelli Gusztáv fametsző kö­réhez tartozó alkotók, akik gyógyfürdőinkről készítettek met­szeteket, a róluk készült képeslapok kerültek forgalomba.

– Mit ért Székelyföld alatt?

– Alapul Orbán Balázs mun­káját vettem, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Udvarhelyszék, Ma­rosszék és Háromszék mel­lett idetartozik Aranyosszék is, vizsgálódásaimat erre a terület­re is kiterjesztettem. Emellett Keöpeczi Sebestyén József követ­keztetéseit is figyelembe vettem.

– Hogyan strukturálták a kurátorokkal – Ferencz Zol­tán és Részegh Botond képző­művészekkel – együtt az anyagot a múzeum termeiben?

– Próbáltuk összerakni szé­kenként. Az első terembe a székelyföldi képzőművészet el­ső mestereit sorakoztattuk fel, majd megpróbáltuk szé­ken­ként bemutatni őket – noha a szé­kek mérete és a bennük alkotó művészek száma közötti mennyi­ségi eltérések miatt nem tartottuk be maradéktalanul ezt a rendezési elvet, ugyanis Gyergyó például nagyon kicsi lett volna Marosszékhez viszo­nyítva, így „átfolyásoknak” is helyet adtunk. De mindenki ugyanazzal az erővel jelenik meg a kiállításon, ugyanabban a méretben, s talán nem is annyira fontos, hogy ki ho­va tartozik. A székelyföldi művészet egy nagy-nagy egész.

– Lesz még folytatása ennek a munkának?

– Egyelőre nem. Lezárom pilla­natnyilag. 2022 óta éjjel-nappal, majdnem napi 8 órában kizárólag ezzel foglalkozom. Jólesett ez a munka, nagyon szeretem ezt a kutatómunkát, szerettem a portrékkal fog­lalkozni, izgalommá vált, hogy akkor gyűjteni még többet, még többet…, de valahol le kell zárni.

– A kiállított anyaghoz kap­csolódó album hogy áll?

– Úgy szerettük volna, hogy erre a kiállításra elkészüljön az album is, de különböző technikai és pénzügyi okok miatt ezt el kellett halasszuk. Az anyagot a kolozsvári Polis Kiadó gondozza, a kiadóban dolgoznak a köteten, tavaszra várjuk a megjelenését.

– Ezek után túlzás lenne kijelenteni, hogy a tárlat a szé­kely­földi művészet egyik leg­átfogóbb keresztmetszetét ad­ja?

– Talán nem túlzás. Re­mélem, hogy munkám a köznek is nagy hasznára fog válni. Ha így lesz, örülök annak, hogy én készíthettem el Székelyföld grafikai ke­resztmetszetét.