– Székelyföld miként helyezhető el a szabadságharc képzeletbeli térképén?

– A térség szerepének létezik egy szinte mitológiai értelmezése Gábor Áron tevékenysége nyomán, és azért, mert 1848 novemberében Háromszék nem alkudott meg: több ütközetben sikerült megvédenie földjét, ahová ellenséges katonák nem léphettek be. Egész Erdélyben egyedüliként a háromszékiek voltak azok, akik tartották magukat. Ez a tény azért is érdekes, mert a legtöbb negyvennyolcas mítoszról az szokott kiderülni, hogy vagy nem igaz, vagy nem úgy igaz, ahogyan azt korábban gondolták, azonban ennek az eseménysornak az értelmezését a történeti kutatások is megerősítették. Háromszék kitartásának nagyon komoly szerepe volt abban, hogy Puchnernek, a császári főparancsnoknak nem sikerült egész Erdélyt megszállnia és nem tudta folytatni a hadműveleteit nyugat felé. Ezáltal vált lehetségessé, hogy a nyugati határszélhez visszaszorult észak-erdélyi magyar erők először Czetz János, majd Bem vezetésével újra tudtak szerveződni. Volt idő arra, hogy beérkezzenek az erősítések és ez adott esélyt Bem 1848. december végi hadjáratához. Amikor a magyar ellentámadás megindult Észak-Erdélyben, előbb felszabadították Kolozsvárt, aztán a Borgói-szoroson keresztül január elején kiszorították a megszálló erőket. Nagyjából ez volt az az időszak, amikor Háromszéken elfogyott az ellenállás energiája, és a székelyek Árapatakán kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni az ellenséggel. Az egyezmény végrehajtása azonban nem történt meg, hiszen időközben megérkeztek Bem sikereinek hírei és a derék székelyek látták, új helyzet van, és abban az új helyzetben a kapituláció – érdeklődés hiányában – elmaradt.

– Mi lett az események legfontosabb tanulsága?

– Az, hogy a történelmi eseménysoroknál a különböző tényezők egymásra hatása milyen módon érvényesül. Székelyföld viszonylag csekély kiterjedéséhez képest – akár az összmagyar területeket, akár Erdélyt nézem – jóval nagyobb mértékben járult hozzá a katonai erőfeszítésekhez, mint amennyire az feltételezhető lett volna. Ennek oka a határőrvidék két székely határőr gyalogezrede és a huszárezred volt. A határőrizeti szolgálatot egyébként a székelyek többnyire nagyon utálták, 1848 előtt mindenáron próbáltak szabadulni ebből a függésből. De ha nincs ez a három ezred, akkor Erdélyben valószínűleg nem lett volna magyar ellenállás 1848 októbere után. Érdekes belegondolni, hogy a későbbi ellenség a határőrizet 18. századi megszervezésével lényegében megteremtette annak a lehetőségét, hogy a szabadságharcban vele szemben jól képzett ezredek sorakozzanak fel és fejtsék ki a maguk nem csekély ellenállását.

– Miként harcoltak ezek az alakulatok?

– A székely csapatokról azt kell tudni, hogy Erdélyben a magyar oldalon tulajdonképpen ők jelentették a katonai szaktudást. Nagyon fontos volt Háromszék és Csíkszék körzetében, hogy a lakosság jelentős része korábban határőrként szolgált, tehát amikor újabb zászlóaljakat kellett kiállítani, ezt viszonylag gyorsan meg lehetett tenni, mert akadt hozzá hardver és szoftver – azaz emberanyag és szakmai tudás. Bem erdélyi hadseregében a gyalogság felét Székelyföld adta, és a katonák nagyon elszántan harcoltak.

– Ki vitte a legtöbbre a székelyföldi származású parancsnokok közül?

– Az egyiküket úgy hívták, hogy Aschermann Ferenc, Sepsiszentgyörgyön született. Székely határőrként kezdte a pályafutását, aztán Klapka György helyettese lett Komáromban, ő volt az erőd parancsnoka, ezredesként tábornoki beosztást töltve be. Gál Sándor hadnagyot ezredessé léptették elő, és ő parancsnokolta a székelyföldi hadosztályt. Forró Elekből szintén ezredes lett, előbb a 11. huszárezredet vezette, aztán a dévai katonai kerületet irányította. Általában elmondhatjuk, hogy Bem erdélyi hadseregének tisztikarában erősen felül volt reprezentálva, akár az ötven százalékot, vagy még többet is elérhetett a székelyföldi születésű, vagy határőrtisztek aránya.

– Tudunk olyan székely parancsnokról, aki részt vett az amerikai polgárháborúban?

– Nem ismerek ilyet. A székely alakulatok Erdélyben kapituláltak, onnan pedig nem nagyon lehetett emigrálni. A Bánságban lévő két székely kiegészítésű zászlóalj parancsnokai is hazatértek 1849. októberében, nem maradtak távol és nem mentek el az emigrációba.

– Október 6-án, Aradon voltak székelyek?

– Nem, mert a szabadságharc erdélyi résztvevői elleni pereket 90 százalékban a nagyszebeni hadbíróság folytatta le. Igaz, kis számban akadtak olyanok, akiket Magyarországon ítéltek el, általában azért, mert ők valamilyen oknál fogva a magyarországi hadszíntérre kerültek és ott kapituláltak. Például a már említett Forró Elek is ilyen volt, akit első fokon halálra ítéltek, csak éppen az aradi kivégzések keltette nemzetközi felháborodás hatására a császári kormányzat leállította a halálos ítéletek végrehajtását. Ezért a vereséget megúszta némi várfogsággal. Az egykori császári-királyi tiszteket elsőfokon általában halálra ítélték, ha igazoltnak látták, hogy 1849. április-májusa, a trónfosztás kikiáltása után is szolgáltak, de az esetek többségében ezeket nem hajtották végre. Egyébként Erdélyben a megtorlás sokkal enyhébbnek bizonyult, mint Magyarországon, hiszen csak két ott végrehajtott halálos ítéletről tudunk. Az egyik kivégzett egy Tamás András nevű székely nemzetőr alezredes volt, a másik pedig Sándor László, székelyföldi születésű honvéd százados. Utóbbi a vád szerint román hadifoglyokat lövetett főbe, szabályos haditörvényszéki ítélet nélkül. Tamás Andrásnál példát akartak statuálni, mert Csíkszéknél szervezte a védelmet, ám semmi olyat nem követett el, amiért másik harminc tisztet ne lehetett volna főbe lőni, vagy felakasztani. Valószínűleg annak lett áldozata, hogy első körben került sorra, és akkor még kicsit vastagabban fogott a hadbírák tolla.

– Az erdélyi románok közül mindenki a szabadságharc ellen fogott fegyvert?

– Azt mondhatjuk, csaknem száz százalékban, de a Király-hágótól nyugatra eső területeken azért voltak olyan alakulatok – két bihari zászlóalj –, amelyeknek igazolhatóan akadt román legénységük, és még az erdélyi hadszíntéren is bevetették őket. Az 55-ösök a Vöröstoronyi-szorost védték. Az oroszok belülről „nyomták ki” őket Havasalföldre, ők lettek a szabadságharc első „emigránsai”, mert a törökök nem adták ki őket, hanem hosszú kerülővel elvitték a katonákat Vidinbe. A 27. honvéd zászlóalj vegyesen magyar–román alakulatnak számított, egy részük szintén emigrációba kényszerült. A 27. zászlóaljat 1849 májusáig kimondottan román felkelők ellen alkalmazták és nagyon vitézül harcoltak.

– Erdély viszonylatában valóban a piski ütközetet mondhatjuk a leghősiesebbnek?

– Az erdélyi hadszíntéren nem történtek igazán nagy, jelentős összecsapások, olyanok, amikor 15 ezernél több katona harcolt volna egymással. A piski ütközet is ilyen volt, 12 ezernél többen nem sorakoztak fel a két oldalon. Ám kétségtelenül az egyik leglátványosabbnak számít, a történészek számára pedig örvendetes, hogy mindkét oldal részéről – nem annyira a hadijelentések, mint inkább a visszaemlékezések szintjén – az egyik legjobban dokumentált.

– Hol dőlt el az ütközet sorsa?

– Bem túlereje vastagon benne volt a győzelemben. A másik fontos tényezőnek annak az igazsága bizonyult, hogy soha nem szabad lebecsülni az ellenséget. Márpedig Puchner elkövette azt a hibát, hogy miután az addig eltelt napokban Vízakna és Déva között legalább háromszor nagyon súlyos vereséget mért a visszavonuló magyar seregre, azt gondolta, Piskinél már csak le kell aratni a gyümölcsöt: két zászlóaljat elküldött a seregtől azzal, hogy próbálják meg harcra biztatni a román felkelőket. Lehet, ha ott van az a két zászlóalj a csatatéren, akkor a Piskinél történtekre most úgy emlékezünk, mint az erdélyi hadműveletek sikeres lezárására a császáriak részéről. De miután nem ez következett be, a nagyon hullámzó, az utolsó órában eldőlő összecsapás a magyar fél teljes sikerét hozta. Máskülönben császári oldalon akadt egy másik hiba is: a temesvári erődparancsnokság által kiküldött bánsági határőr-alakulat parancsnoka nem bizonyult kellően határozottnak ahhoz, hogy döntő pillanatban beavatkozzék a küzdelembe. Távolról figyelte, mi történik, aztán amikor látta, hogy vereség lesz az ütközet vége, visszahúzódott.

– A csatatérről térjünk haza: mennyiben lett más a munkája, mint a Széchenyi-díj előtt?

– Nyilvánvaló az elismerés presztízsértéke, de azt mondhatom, ettől se kevesebb, se több nem lettem, leginkább további kötelezettséget jelent. Azt teszem ezután, amit eddig is: igyekszem legjobb tudásom szerint a forradalom és szabadságharc történetének kutatásával és annak feltárásával foglalkozni. Ha valamivel dicsekedni lehet, az nem a Széchenyi-díjhoz kapcsolódik, hanem ahhoz a nagy boldogságomhoz, hogy a 2001-ben megjelent A szabadságharc hadtörténete című monográfiámnak egy angliai kiadónál nemrég napvilágot látott az átdolgozott, bővített, angol nyelvű kiadása. A magyar szabadságharc története egyébként a nemzetközi színtéren nagyon alulreprezentált.

– A téma mennyire tudhat majd érdeklődést kiváltani?

– Most majd kiderül, hiszen alig pár hete jelent meg a kötet. Úgy tűnik, nem annyira a forradalom és szabadságharc politikai története, inkább a katonai konfliktus leírása számíthat nagyobb olvasóközönségre külföldön. Az eseménysor sűrűségét, a bevetett erők létszámát tekintve a napóleoni és a krími háborúk között ez volt a legnagyobb európai fegyveres konfliktust: van esély rá, hogy a rögtönzött magyar honvédség helytállása lenyűgözze az olvasókat.

– Vannak még titkok a szabadságharc történetében?

– Még mindig kerülnek elő ilyenek. Talán két hete bukkantam rá egy olyan ütközetre, amelynek semmiféle nyoma nem volt a hadtörténeti irodalomban. Amikor 1849 júliusában a Bánságban a magyar csapatok elkezdtek felvonulni Szeged irányába, Kmety György hadosztályát hátrahagyták, hogy blokkolják Jellasics hadseregét. Önmagában nagyon érdekes, hogy hétezer embert hagytak hátra azért, hogy harmincöt-negyvenezret ott tartsanak a titeli fennsíkon, és ez két hétig sikerült. Aztán július 31-én Jellasics részéről történt egy nagyszabású erőszakos felderítés, amely kezdetben egészen jól haladt, aztán Zsablya mellett úgy elvertük őket, hogy azonnal visszamenekültek oda, ahonnan elindultak. Tehát a szabadságharc egyik utolsó katonai sikeréről van szó. Miután magyar hadijelentés nem maradt fenn róla, a császáriak pedig érthető okokból nem voltak rá büszkék, a véletlen kellett ahhoz, hogy kiderüljön: akadt még egy győztes ütközetünk tíz nappal a temesvári, döntő vereség előtt.