– Prózaíróként ismeri a nagy­közönség, emellett szerkesztőként is dolgozik a Látó szépirodalmi folyóiratnál. Ha nem írna, vagyis ha nem irodalommal foglalkozna, akkor mi lenne?

– Nem azt mondom, hogy asztalos lennék, de nagyon szeretnék fával dolgozni, mert a fa megmunkálása, régi fatárgyak felújítása nagyon tetszik nekem. Ez nem is áll annyira messze attól, mint amikor íróként régmúlt történetekhez nyúl az ember, mert ugyanúgy meg kell tisztítani, körbe kell szimatolni egy történetet, és el kell dönteni, hogy milyen technikával nyúlunk hozzá. Nemrég sikerült is megmentenem egy faragott, festett kaput, ami nagyon rossz állapotban volt. A marosmenti faluból származó, tölgyfából készült kaput én csiszoltam le, tisztítottam meg, különféle anyagokkal kezeltem, újrafestettem, és most ott díszeleg, a portánk bejárata. Nem riadok vissza a kétkezi munkától, mert ez váltja fel a szellemi munkát, mert amellett, hogy írok és a szerkesztőségben dolgozom, néhány éve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is tanítok. Ehhez mindenképp kell egyfajta ellenpontozás – és máris írástechnikára utalok –, mint amilyen a fizikai munka. Mindent szívesen elvégzek, ami a ház körül adódik: fát vágok, füvet nyírok, ások, talicskázok, csákányolok, fát metszek, kertészkedem.

– És miért lett író?

– Nagyon korán eldöntöttem, hogy író akarok lenni. Ezt kiskoromban nem mertem elmondani senkinek, de a középiskola végén a franciatanárunk megkrédezte, hogy ki mivel szeretne foglalkozni, és akkor neki elmondtam, a visszajelzése pedig nagyon pozitív volt. És hát, amikor arra gondol az ember, hogy hol is dolgozik egy író és milyen az az intézményes keret, amelyben jól is érzi magát, illetve meg is tud élni valamiből, akkor nyilván egy szerkesztőség jut eszébe. Főleg az erdélyi magyar irodalmat tekintve, a szerkesztőségek menedéket nyújtottak az íróknak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, amikor nagyon megüthette a bokáját az, akinek nem volt munkahelye. Nyilván egyetlen író sem gazdagodott meg így, de meg tudta írni azokat a műveket, amelyeket szeretett volna. Szóval ez a készen kapott modell tetszett nekem, és tudatosan ebbe az irányba mozdultam. Ha ugyanis az ember igazán szeret és akar valamit, akkor visszább kell lépnie kettőt, és jól át kell gondolnia, hogy mennyire járható az út, amit kigondolt magának. Ugyanakkor amikor dönteni kell, akkor nem szabad hazudni és vacillálni, készen kell állni. Így jöttem el Kolozsvárról Marosvásárhelyre, és igaz, hogy megsirattam Kolozsvárt, de gondolkodás nélkül mondtam igent előbb arra, hogy A Hét szerkesztőségében dolgozzam, aztán meg arra, hogy a Látó szerkesztője legyek. Az én stratégiám ez volt: tudtam, hogy mit akarok, és amikor dönteni kellett, szinte meggondolatlanul rábólintottam. Utólag kiderült, hogy ez működött.

– Tehát szereti, hogy irodalommal foglalkozhat?

– Abszolút, és nagyon szerencsés embernek tartom magam. Az egyetemen is olyasmit taníthatok, aminek van köze a kreativitáshoz, szóval teljes mértékben úgy gondolom, hogy a helyemen vagyok.

– Regényeire áttérve: nagyobb történelmi eseményekhez kapcsolódó kis történeteket ír meg, és a köztudatból kiveszett személyek jelennek meg regényeiben; olyan szereplők, akik régen részesei voltak valaminek, akikről még lehet némi adatot találni. Miért mások történeteit írja meg, miért azok foglalkoztatják? Miért nem saját élettapasztalatából indul ki szövegíráskor?

– Ha arra gondol esetleg, hogy az autofikciós regények korát éljük, és szeretünk is önéletrajzi ihletésű regényeket olvasni, akkor csak azt tudom mondani, hogy ilyen tekintetben én inkább rejtőzködő alkat vagyok, történetek mögé bújok. De az autofikciós művek is ezekből táplálkoznak tulajdonképpen, úgyhogy én nem látok nagy különbséget a kettő között. A kérdés talán inkább csak az, hogy mennyire rejtőzik el valaki. A szövegeimben nem szeretem közvetlenül mutatni magam, de az is igaz, hogy minden író magáról ír. Igyekszem ezt is jól elrejteni például azzal, hogy női elbeszélőt találok ki, vagy hogy múltban játszódó történetet írok meg. De minden író abból épít, amit megismer, tapasztal, magába szív vagy átszűr magán, ezáltal pedig egyfajta világlátást is közvetít. A történetmesélés viszont ősidők óta fontos az emberiség számára. Alapvetően hozzátartozik a létünkhöz, úgyhogy nem is tudtam másban gondolkodni. Mindig is történeteket akartam elmondani, és a mai napig kutatom, keresem a módját, hogyan lehet a legjobban történeteket elmesélni. Persze ebben fontos szerepet játszik az is, hogy az első olvasmányélményem a Biblia volt, és a legjobban azokat a részeket szerettem, amelyekben történetek voltak. A Hauff-meséket is nagyon szerettem, és kisfiúként is a kalandos történetek érdekeltek: az Egri csillagok, meg Jókai regényei. A történet az, ami meghatároz minket, és nem is látom másképp az utamat.

– A közönséggel, olvasókkal való kapcsolattartásban viszont már nem rejtőzködő: nemrég éppen Csíksomlyón került szemtől szembe figyelmes olvasókkal, a Kalot Olvasóklubok találkozóján. Ráadásul, ha figyelembe vesszük a gyerekkönyveit is, akkor bátran mondhatjuk, hogy – legalábbis az életkort tekintve – igen sokféle olvasója van.

– Így igaz. Szeretem azokat az író-olvasó találkozókat is, amelyen gyerekek vesznek részt. Moderátorra, aki a beszélgetést irányítaná, ilyenkor nincs is szükség, mert hagyom, hogy a gyerekek kérdezzenek, és végül a mikrofonnal járkálok fel-alá a gyerekek között. Mindig felborul a hagyományos, asztalnál üldögélős beszélgetés. Szeretem a gyerekek kérdéseit, meg hát ők olyasmire is rákérdeznek, ami nem hangzik el egy felnőttekkel zajló beszélgetésen, hogy például van-e feleségem. Ők mindenre kíváncsiak. A közönség elől nem lehet elbújni, de ez már a marketing része, amit mindenki másképpen csinál. Én igyekszem mérsékelten, de jelen lenni a közösségi médiában is. A találkozókon zajló beszélgetések el tudnak mélyülni, és ez jó, mert a közönség megtisztel a figyelmével és idejével. Ezek a találkozók viszont a mának szólnak, vagyis a jelennek, míg egy regény – remélhetőleg – sokkal tartósabb.

– Jó is, hogy a jelent említi, mert a történetmesélés kapcsán akartam kérdezni, hogy mennyire nehéz, vagy mennyire tud a jelen dolgaival foglalkozni az, aki nagyon mélyrehatóan kutat, keres múltbeli dokumentumok, személyes iratok között? Lehetséges egyensúlyt tartani a hétköznapi történések és a feltárt múltbeli dolgok között?

– Bárcsak még jobban el lehetne merülni a kutatásban! Amikor kész egy regény, és elengedem, azután már nincs mit tenni, minden az olvasók dolga. Ugyanakkor mindig megtartok magamnak valamit a kutatásból, mert ez hosszú folyamat, és az ember mindig megszeret valamit abból a témából, amivel foglalkozik. Úgy is mondhatnám, hogy ezáltal bensőségesebb viszonyt tudok kialakítani a főszereplővel, és ezt az érzést akarom megtartani, mert bármennyire is múltbéli személy, amikor egy regényben megírod, mégiscsak te hozod létre. Tény, hogy az a személy élt valamikor, ám te egy regény terébe emeled be, egy fikciós térbe. Ezt tettem például Eller Gizellával, a  című regényem szereplőjével, aki az egyik első erdélyi magyar újságírónő volt, és aki valóban létező személy volt.

– Ez viszont hatalmas felelősség, hiszen az olvasók a regényeiből ismerik meg a történelmünk kis darabkáit, illetve régen élt személyek életét, munkáját, ez pedig némiképp a köztudatot is formálja. Hogyan viseli ezt a felelősséget?

– Óhatatlanul így történik. Eller Gizella életét szinte csak az újságcikkeiből lehet rekonstruálni. Ezeken kívül kizárólag az anyakönyvi kivonatát, elhalálozási dátumát találtam meg, illetve egy őt ábrázoló fényképet és rajzot. Ezt egészítette ki néhány szilágysomlyói lakos visszaemlékezése, de így is rengeteg a vakfolt az életrajzában. Eredetileg úgy terveztem, hogy ő lesz a regény elbeszélője, de olyan sok mindent nem lehet tudni róla, hogy túl sokat kellett volna nekem kitalálnom ahhoz, hogy működni tudjon a regény. Azt éreztem, hogy nem hazudhatok ennyit egy valóban élt személyről, ezért találtam ki egy fiktív elbeszélőt, aki viszont hazudhat Eller Giziről, az ő elbeszélését nem lehet számon kérni. Szükségem volt erre az elbeszélői technikára, ez segített a már említett felelősség viselésén. Sok témáról ugyanis csak felelősségteljesen szabad beszélni: ilyen a holokauszt vagy a kommunizmus áldozatainak narratívája. Óriási felelősség az, ahogyan tálaljuk, elmondjuk, rögzítjük ezt egy regényben, és ahogyan ezáltal hatunk a köztudatra és kulturális emlékezésre. Meg kell találni a megfelelő elbeszélői technikát ezekben az esetekben. Az Alakváltók című regényemben, amely az ötvenes években játszódik, fontos volt láttatni, hogy az Ozsdola környékén bújkáló székely ellenállóknak a megítélése nem volt egyértelműen pozitív. Sok tekintetben bátor emberek voltak, viszont rengeteg embert meghurcoltak miattuk, tehát a történetüket, az ő karakterüket nem lehet egyértelműen feketén-fehéren tálalni. Ez mind-mind tetemes felelősség, mert ha egy személy is szenvedett egy történetben, amit én hőstörténetként tálalnék, akkor hazudnék.

– És hogyan találja meg a történeteket? Mi az, ami miatt úgy dönt, hogy regényt is ír abból, amire bukkant?

– Erre tudok is válaszolni, meg nem is. Épp a Pokoltó kapcsán érzem azt, hogy sokféle varázslat van a háttérben, amit nem tudok megmagyarázni, arra vonatkozóan, hogy milyen összefüggések derülnek ki, miközben egy témával dolgozom, akár a nevek, akár a történések kapcsán. Nem tudok mindent megmagyarázni, de észreveszek apróságokat, és tény, hogy mindig céltudatosan látok a munkához. A Pokoltó esetén tudtam, hogy Szilágysomlyónak mely korszakát akartam megmutatni, mert annak idején, amikor középiskolásként ott voltam, találkoztam pár történettel, ami mélyen megmaradt bennem. Többek között ilyen volt a szilágysomlyói zsidók elhurcolása, de sok minden más is: a Báthoryak ősi fészke, a város fekvése, a Magura-hegynek a varázsa, és még sorolhatnám. Amikor elkezdtem kutatni, semmit sem tudtam arról, hogy létezett egy olyan fürdőhelyiség, aminek Pokoltó volt a neve, de amikor erre rábukkantam, rögtön tudtam, hogy ez lesz a könyv címe. Ahhoz viszont már lehet, hogy élesebb szem kell, hogy egy rövid hírben vegye észre az ember a szívszorító történetet. Lőwy Dánielnek A Kálváriától a tragédiáig című könyvében – amely a holokauszt észak-erdélyi történetét foglalja össze – találkoztam egy olyan kis hírrel, ami arról szólt, hogy Szilágysomlyón néhány munkaszolgálatosnak megengedte a hadvezetés, hogy meglátogassák a már téglagyárba zárt szeretteiket, azonban Krasznai László táborparancsnok mégsem engedte be őket. Pár soros hír volt, de érződött, hogy ezzel nagyon sok mindent el lehet mondani, és végül ez lett az egyik legerősebb része a Pokoltónak. Egy ilyen kis történeten keresztül nagyon sok mindent meg lehet érteni akár a magyarokról, akár a zsidókról, vagy az akkori politikai helyzetről. Univerzális történet, mert az emberben rejtőző szépség és gonoszság is benne van, ugyanakkor van regionális vonatkozása is. Szóval egy kis hír volt az egész, de mondom, ha íróként tudod, hogy min akarsz dolgozni, akkor megtalálnak ezek a történetek, és szinte ösztönösen tudod, mit kell keresned és hol. Ez pedig fontos mércéje annak, hogy az ember milyen író. Én folyamatosan készenléti állapotban vagyok és figyelem azokat a történeteket, amivel el tudok mondani valamit, épp úgy, mint egy asztalos, aki minden kis fadarabért lenyúl és elteszi, mert az még jó lehet valamire.

– Ez azt jelenti, hogy folyamatosan adatbázisokat böngész, levéltárakban kutat, régi dokumentumokban keresgél, tematikusan válogatja az olvasnivalóját, vagy azért néha a friss megjelenéseket is el szokta olvasni?

– Valóban sok könyvet szerzek be antikváriumból, használok digitális adatbázisokat, levéltárak anyagában keresgélek, különböző archívumokban mélyülök el. Újabban a mesterséges intelligenciát is használom keresésre, mert volt olyan adat, amit én egy hétig kutattam, de nem bukkantam rá, az MI viszont pillanatok alatt megtalálta, linkekkel, leellenőrizhetően. Most is nyomozok valami után, amiből lehet, hogy végül nem lesz semmi, mert nagyon nehéz téma, de a végére kell járnom. Mivel a múltban élt emberek után kutatok, nehezebb az utcán találkozni bárkivel, aki ehhez hozzá tud tenni, de mivel emberi jellemeket is meg kell rajzolnia egy írónak, ezért a jelen is kiváló forrásanyag. Szerkesztőként kortárs irodalmat is olvasok, most éppen Voloncs Attilának a nemrég megjelent Bűvölők című regénye van a kezemben, és Tüdős Klárának is itt van a Rongyok című memoárja.

– Hogyan enged el egy ilyen intenzív kutatói munkafolyamatot?

– Amikor megjelenik egy könyvem, nagyon nehéz beszélni róla, és általában az első interjúk a legrosszabbak, ezt a Pokoltó kapcsán is láttam. Van ennek gyakorlati oka: a kéziratot 2024 áprilisában adtam le, és egy évvel később jelent meg. Eltávolodtam a szövegtől ez idő alatt, és vissza kellett költöznöm a szövegbe. Viszont amíg dolgoztam vele, kézirat volt, abban laktam, az alkotásban, és amikor megjelent, könyv lett belőle, egy idegen test, ami az enyém volt ugyan, ott állt rajta a nevem, de közben mindenkié is. Médiumot váltott a történet, és nehéz ezek után beszélni róla. Emellett a visszajelzések, az értelmezések is formálják azt, ahogyan beszélni lehet egy könyvről, és a szerző is olvasóvá válik, ő is olvasóként kezdi értelmezni a saját szövegét. Tudom, hogy ellentmondásosan hangzik, de ez nagyon izgalmas dolog.

– Szövegeinek cselekménye nagyrészt a periférián játszódik: a nagyközönség által kevésbé ismert helyszíneken, kevésbé ismert – amennyiben valós – szereplőkkel. Miért?

– Azért, mert hiszek abban, hogy lehet árnyalni a nagy narratívákat azáltal, hogy elmondom azoknak az embereknek a történetét, akiket a nagy narratíva soha nem venne észre; akik annyira a történelem szélére sodródtak, hogy alig-alig léteznek. Ez segít abban is, hogy megértsd a nagyobb összefüggéseket, és akár azt is, hogy miért van az, amiben ma élünk. Így rengeteg mindent meg lehet érteni abból a kirakósból, amit Erdélynek nevezünk, és mondjuk amikor a gyereked arról kérdez, hogy miért nincs kormánya jelenleg Romániának, akkor valahol a húszas-harmincas éveknél kell kezdeni a magyarázatot. Gondolkodó, kíváncsi emberként tisztában kell lenni azzal, hogy mi miért van, máskülönben rossz válaszokat adunk, ami rossz megoldásokhoz fog vezetni. Késő modern – azaz kevésbé posztmodern – emberként én ebben éppúgy hiszek, mint a történetek erejében.

Ráadásul a periférián az is jobban látszik, hogy milyen ellentmondások vannak egy-egy karakterben. És az is érdekes, hogy a Pokoltó fürdő és a szilágysomlyói zsinagóga, illetve az egész város egykor központi szereppel bírt, mára meg mit látunk? Abszolút perifériák. Tehát időben is kiterjeszthető a centrum és periféria viszonya: míg a negyvenes években ezek központi helyek voltak, mára vagy eltűntek, vagy megváltozott a funkciójuk, működésük.

– Mindehhez kapcsolódik vagy éppen szembefordul az, hogy gyermekeknek, fiataloknak szóló történeteket is ír?

– Nem nagyon tudom különválasztani a kettőt. Sokat köszönhetek a gyermekirodalomnak azért, mert felszabadulttá váltam, mert vissza tudtam nyúlni az alkotói énemnek a gyerekkori változatához. Olyan szövegeket akartam írni ugyanis, amilyeneket szívesen olvastam gyerekként. Ez óhatatlanul hozta azt is, hogy játékos, ravasz megoldásokhoz folyamodjak, ugyanakkor a konkrét helyeken játszódó fiktív történetek ötlete is a gyermekirodalomhoz köthető, így az olvasó akár meg is tudja látogatni a regények helyszíneit. A gyerekek esetében ez különösen izgalmas, mert ők nagyon élvezik, hogy a mese terébe tudnak bekerülni. A történetmesélésnek nagyon fontos részét ismertem meg a gyermekirodalom által: azt, hogy a történetek tényleg rólunk szólnak, a fantázia pedig határtalan. Még csak azt sem tudom mondani, hogy ez így egyetlen éremnek a két oldala lenne: ez az érem maga.