– Miből ered az ambíció, hogy mindig a „horizont mögé” akart menni – inkább fizikai vagy szellemi vágyakozás vezette?

– Először a fizikális volt, hogy valami maradandót csináljak, aztán átment a belső dolgok felé. Tízéves lehettem, amikor az egyik tanárom feltette azt a „mi leszel, ha nagy leszel”-kérdést, amire én szerinte háromszor is rosszul válaszoltam, mivel hát „a kalandozás, óceánjárás és délisark-járás nem munka”. Be is hívatta a szüleim, hogy miféle dolgokkal tömik otthon a fejem. De a lényeg, hogy már tízévesen kimondtam, már akkor komoly szándékom volt ez, aminek kivitelezésében csak a gyermekkorom gátolt. Végig azt vártam, mikor lehetek már felnőtt, hogy azt csináljam, amit igazán szeretnék. Az elmúlt tizennyolc évnek van egy íve – ha öt évvel ezelőtt kérdezi ezt tőlem, bizonyára mást válaszolok. Most azt hiszem, az a lényeg, hogyan változik az út közben az ember. Ha az óceánjárásra gondolunk, ez a felület, ahol ez a tapasztalat begyűjthető.

– Az „akadályt jelentő gyermekkor” fogalma idővel nem változott meg Önben?

– Nem. Nyilvánvaló, hogy gyermeknek és felnőttnek lenni más kereteket jelent. Csakhogy ezeket a gyermeknek a szülei, a felnőtteknek pedig önmaguk szabják meg, sokszor anyagi  helyzetre, biztonságra, családra, időjárásra, bármire hivatkozva. Holott tisztában kell lenni azzal is, hogy az élet véges: a mai nap már nem jön vissza, ahogy az eddigiek sem. Így, hogy most tizennyolc év után visszavonulok, ha találkoznék a tízéves énemmel, nem lenne szégyellnivalóm. Kipipáltam a teljesítendő feladatokat, véghez vittem a terveket.

– De ehhez többször el kellett menni a falig, fel kellett jönni a hullámokból, le kellett „sakkozni” a halált és puskával kellett aludni minden éjjel Grönlandon. Ön ebben nem talált semmi ijesztőt?

– Mikor egyéniben először felborult a hajóm (Rakonczayék 2006–2007-ben párosban, egy saját építésű hajón, minden előzetes tapasztalat nélkül átevezték az Atlanti-óceánt. 2012-ben egyedül, egy, a legendás vitorlázó, Fa Nándor által épített evezős kenuban kelt át ismét az óceánon, majd átépítette a hajót, és 2024 decemberében 75 nap alatt a Kanári-szigetekről Antigua és Barbuda szigetéig több mint 5000 km-t evezett – szerk. megj.), az volt az egyik legmeghatározóbb pont. Számos hibát elkövettem a hajó átépítésekor, amik együtt mind ellenem dolgoztak: tódult be a víz, az ellátmány a plafonon landolt, és csak néhány percem maradt, amíg a hajó elindult volna az öt kilométeres mélység felé. Egyedül képtelen lettem volna visszafordítani, de akkor épp irányba állt egy hullám – és igazából annak segítségével vagyok ma itt. De valójában nincs időd agyalni. Mikor éles helyzet van, ösztönösen minden sejted a túlélésre hajt, és ez ad egy hangulatot, amiért igazából csinálja az ember. Nagyon közel kell menni a határhoz, hogy az ember érezze: az ott van. Úgy gondolom, ha az ember szakmailag felkészült, jól tervezett, átgondolta az egészet és mindenre fel van készülve, nem esik át a falon. Amundsen mondása, hogy a kaland csak a rossz tervezés következménye.

– Akkor olyan fogalmak, mint a szerencse, véletlen, gondviselés, sors elhanyagolható tényezők? Vagyis ön szerint nem befolyásolják a tervezett utat?

– Azt szoktam mondani, hogy az óceánon az ateista tengerész is istenhívő lesz. De minél jobban felépít az ember egy projektet, az annál jobban megy. Minél több idő telik el, az ember annál jobban látja, hogy iszonyú sok munka meg jó döntések vannak mögötte, nem pedig a véletlen. A figyelem és a munka a mérvadó, ezek mellett a szerencse elfogy, önmagában nem működik. Ha egyszer leejtjük a telefont, lehet, hogy nem törik el, de ha folyamatosan leejtjük, egyszer eltörik. 

– De csak kell legyen valami, hogy pont abban a másodpercben jöjjön a hullám, mikor életbevágó szükség van rá…

– Az kap segítséget, aki teljesen beleadja magát. Ez két összetevős, ha én nem teszek bele száz százalékot, akkor nem fog jönni. Hogyha semmit sem csinálok, mikor felborult a hajóm, az biztos, hogy most nem beszélgetnénk.

– Mondhatjuk, hogy tizenkilencre húzott lapot, mikor újra elindult – egyedül –, hogy átevezze az óceánt?

– Az is benne van, hogy bebizonyítsam: nem szerencse volt, hogy túléltem az első utat. Ehhez képest nyolc alkalommal borult fel a hajó, de úgy indultam, hogy tudatában voltam annak, hogy fel fog borulni, és úgy is készültem. Aki arra adja magát, hogy elmenjen a falig, eleve lapot húz tizenkilencre.

– Az utolsó, 2025-ös útján tízszer borult fel a hajó, az egyik ujja több helyen eltört, leáztak a körmei. Mikor összegyűl a sok nehézség, miből táplálkozik szellemileg, hogy ne adja fel?

– Mikor ilyen helyen van ember, nincs más alternatíva, menni kell tovább. Ultrafutó versenyen (Rakonczay kb. 700 km-es távot teljesítve kétszer futotta át Magyarországot, több rekordot tart, 2023-ban hat nap alatt 847,6 km-t futott, ezzel világbajnok lett – szerk. megj.) ez nehezebb, mert leállhatsz: ha eleged van, fáj mindened, eltörik a lábad, leáll a gyomrod, annyira kifáradsz, hogy elájulsz – fel tudod adni. A vízen, ha feladod, meghalsz. Az emberek 60-80 évig élnek, ami az állatokhoz viszonyítva nagyon sok, olyan faj vagyunk, hogy alapból nagyon vigyázunk magunkra, ezért egy koncentrált helyzetben még inkább fókuszáltak vagyunk. Ez az állapot pedig semmi hétköznapihoz nem hasonlítható.

– Hogyan lehet egy ilyen „szuperfókuszált” hetvenöt napban pihenni?

– Ez sokéves terhelés és munka. Meg kell tanulni óránként enni, tíz perceket aludni, hozzá kell szokjon a szervezet. A visszaállás nehezebb, évek, amíg túlteszi, ha túlteszi magát rajta az ember. Ha majdnem meghal, akkor mindent újra kell tanulni: alvást, evést, azt, hogy hogyan idd a vizet, hogyan tisztálkodj. Újra meg kell érteni, hogy miért élted túl. Végtelen kérdést vet fel, hogy én, a hullám, a Jóisten, a véletlen… minek köszönhető, hogy egyáltalán megmenekültem. Ha nincs erre egzakt válasza, az ember létezése súlytalanná válik, és folyton ezt keresi, hogy megnyugodjon.

– Ön megtalálta a választ?

– Azt hiszem, a közelében járok, de nem egyszerű. Normális esetben ilyennel nem találkozik az ember. Azt mondják, hogy egy ilyen krízis, ilyen trauma azt a sportolót, aki 40 elmúlt, talán nem szedi szét, mert erős a hit, életfilozófiája, de fiatalabb korban szétcsapja az embert. Én 32 voltam akkor, és teljesen padlóra küldött. És nem az volt a legrosszabb, hogy leáztak a körmeim, vagy hogy utána sokáig víziszonyom volt, inni, zuhanyozni is alig mertem. Hanem hogy újraszervezzem az egész életem.

– Van konkrét dolog, ami meghúzta a vonalat a 18 éves extrémsportolói karrierje végén?

– Több csillag együttállása: család, élettisztelet, az, hogy legyen utánam, akinek elmesélhetem a történeteim. Úgy gondolom, ha egy ember benéz egy projektet és kinyírja magát, az az egész pályafutása mögé rajzol egy kérdőjelet.