Kizárólagos kolorit-opcióként a fekete egyrészt a korábbiakban alkalmazott színvilág feladását jelenti, a művész ennek a színnek, illetve a világos/fény és a sötét(ség) közti kontrasztnak a kifejező lehetőségeire összpontosít, más­­részt hangsúlyozza a tér­mély­séget azzal, hogy felerősíti a párbeszédet/játékot a közelre és távolra nézés, a haptikus és a tiszta látás között. Petru Lucaci így fogalmaz egy he­lyen: „A fekete kihívás volt nekem festőként, különböző kontextusokban dolgoztam ez­zel a színnel, teljességében és kifejezőerejében érzékeltem, ezért akartam figyelmesebben követni jelenlétét a művészet terén.” Mivel tudatában van annak, hogy ez egy eléggé radikális opció az ő részéről, hozzáteszi: „A fekete széles jelentésmezőt rejt magában, ugyanakkor hatalmas kifejezőerővel bír. Megállapíthattam, hogy a fekete anyag olyan energiákat hordoz, amelyeket általában nem aknázunk ki eléggé, a feltételezett ne­ga­tív töltetével kapcsolatos előítéleteink pedig ártanak a festménynek, hiszen azt lé­nyegileg a szín jelenléte ha­tározza meg.”

Lucaci, akit kifejezetten fog­lalkoztatnak a festészet is­mérvei és korlátai, mindig is fittyet hányt a hagyományos fest­ményelemekre: a rajzra, a fény–árnyék játékra, a színezésre, a térszerkezetre és – nem utol­sósorban – a festményben ábrá­zolt történetre. A fény–árnyék visszaváltoztatása a fe­ketére redukált festménnyé a művész legérdekesebb vizuális tapasztalata, hiszen ezzel fel­számolja a kromatizmust, meg­őrizve a világos–sötét / fény–sötétség kontrasztot. Ebben a kontextusban a fekete-fehér fo­tográfia és a film noir hatása erősebb volt számára, mint ha újra bejárta volna az európai festészetnek valamilyen kép­zeletbeli, a tenebrizmus hagyo­mányaira összpontosító mú­zeumát.
„A fekete anyagot” érté­kesítve alkotásában, Pet­ru Lucaci né­hány, sa­ját már­ka­jegyének bi­zo­nyu­ló kí­sérletben fej­lesz­tette ki kép­zőművészeti esz­­­kö­­zeit. Itt említeném az olaj­festmény kizárólagos hasz­nálatát, ame­lyen a feketét és az ele­fántcsontszínt, illetve a füst­feketét alkalmazza, a mi­nél sűrűbb festményanyag el­éré­se érdekében. A fekete szín haptikus dimenzióját kutatva, a művész célja egy anyag, a szén meg- és újraképzése, illetve a műhelygyakorlat alapanyagát je­­lentő szénrajz átalakítása egy külön anyagisággá, kiaknázva annak tapintható dimenzióját festménytárgyak létrehozása so­rán.
A következő lépés, a „fel­szín­re bukkanás” egy há­romdimenziós kísérletben va­lósul meg, amelynek eredménye feketére festett, rétegelt fából készült tárgyak sorozata. Petru Lucaci művészi gyakorlatának van néhány jellegzetes vonása, így a részletek kultusza és a montázstechnika is, amelyek révén a részletek úgy rakhatók össze vagy rendezhetők át a kompozíciókban, hogy azok a végtelenségig változtathatják vizuális konfigurációjukat és jelentésüket.
Ezeket szemlélve eszembe jutott egy mondat Georges Didi-Huberman 2015-ben meg­jelent, Sortir du noir című könyvéből. Nemes Jeles László Saul fia című filmjét értelmezve a szerző azt mondja, hogy „a feketéből előtörő képnek megvannak a maga taktilis korlátai”. A látható és tapintható közti határ problémája – a fekete szín vizuális művelése mentén – Lucaci esetében is mélyen spirituális jelentést hordoz, amelyet a türelmesen kutató nézés figyelme tud újra megtalálni és felfejteni.
 

Petru Lucaci, a Romániai Képzőművészek Szö­vetségének (UAP) elnöke Black and black kiállítása szeptember 10-én nyílik meg a csíkszeredai Új Kriterion Galériában, a kiállítás kurátora Ruxandra Demetrescu. A tárlat november 9-ig látogatható.