– Ahogy belépett a közéletbe, egyből az alpolgármesteri székbe került, bár nem maradt ott sokáig. Aztán jött a nagy váltás, és stílustanácsadóként kezdett dolgozni. Mi állt e döntések hátterében?

– Már az nagy váltás volt, hogy beléptem a közéletbe, bár természetes is volt számomra, mert minden korábbi munkám a közösséget szolgálta. Akkor azt hittem, hogy energiámat, tudásomat kamatoztatni tudom közéleti szinten is, nőként. Nagy hiba volt ezt gondolni! Azt nem bántam meg, hogy beléptem, mert megismertem egy új világot, viszont azt is láttam, hogy a társadalmunk még nem igazán áll készen arra, hogy egy másfajta vezetési és gondolkodásbéli szemléletet befogadjon. A női vezetőktől még mindig ugyanazt várják el, mint a férfi vezetőktől, főleg viselkedésben. Én ezt nem tudtam és nem is voltam hajlandó nyújtani. Nyilván lehetett volna ez egy másik történet is, ha nem abban a konjunktúrában, nem azokkal az emberekkel zajlik ez az egész (Pálfi Kinga Gálfi Árpád polgármester mellett dolgozott 2020–2022 között – szerk. megj.). Nagyon kimerített, hogy már házon belül harcolni kellett… Amikor eljöttem a polgármesteri hivataltól, azt mondtam, egy hónapig gondolni sem akarok arra, hogy mit fogok csinálni…

– Pihenőre volt szüksége?

– Igen, időre, hogy rendbe tegyem magamban a történteket, azt is, hogy miért gyomrozott meg ennyire. És ebben az időszakban jött egy felhívás, amire nagyon „rárezdültem”: stílustanácsadói képzést hirdettek meg azok a személyek, akikkel korábban már dolgoztam együtt egy erdélyi turnén. Már akkor megtapasztalhattam, hogy mekkora kincs egy nőnek, hogyha elkezdi ismét szépnek látni magát a tükörben, hogy mekkora energiák szabadulnak fel abban a pillanatban, ha nem a hibáidat látod meg, hanem azt, hogy van benned érték. A lehetőség nagyon összecsengett azzal, amit a női vezetői létem során megéltem, hiszen Székelyföldön közel sem úgy kezeljük a női vezetőket, ahogy kellene, és talán mi sem várjuk el, hogy teljes értékű partnerként forduljanak felénk. Valahogy olyan volt akkor, mintha végre összeálltak volna a puzzle-darabok: nekem ezzel kell foglalkoznom. Elvégeztem a képzést, de természetesen mellette vittem a projektjeimet, és szeptemberben lesz két éve, hogy működik a Bloom Style stílustanácsadó szalonom.

– Öltözködés és divat van fókuszban, vagy átfogóbb értelemben tekint erre a tevékenységre?

– Határozottan átfogóbb értelemben, aminek a lényege, hogy miként tekint egy nő magára. Szoktam mondani az előadásaimon, hogy majdnem minden nő testképzavaros, majdnem mindannyiunknak bajunk van a testünkkel, és nem igazán kaptunk használható stílustanácsot a szüleinktől, azon túl, hogy lyukas zokniban, bugyiban ne indulj el, mert ki tudja, mi lesz, és szégyent hozol a családra. Nem mondták el nekünk, hogy nem baj, ha tükörbe nézel és kezdesz megbarátkozni magaddal. Még a népdalokban, mesékben is a nő, aki tükörben nézi magát, csalfa vagy gonosz… Nagy hátránnyal indulunk nőként abban, hogy hogyan tekintünk magunkra, miközben a felénk irányuló elvárások elképesztően magasak. A stíluscoach éppen ezzel foglalkozik, nem véletlen, hogy a bennem lévő pszichológus ennyire megszólítva érezte magát (nevet).

– Meg is akartam kérdezni, hogy ennek fényében milyen küldetést fogalmazott meg?

– Számomra az a legfontosabb, hogy a nők felismerjék, hogy értékesek, és néha ez az út nem belülről kifelé, hanem kívülről befelé vezet. Öt-hat éves korukig a kislányok még általában szívesen billegnek a tükör előtt, aztán beindul az elváráscunami, a beszólások, a kéretlen tanácsok, a bántások, és nem vagyunk felkészülve arra, hogy megvédjük ettől a lányainkat, akik inkább öltözködési sablonokat próbálnak magukra erőltetni, de nem ismerik meg önmagukat. Ezért nekem a stílustanácsadás a legszebb önismereti utat jelenti, amin egy nő végig tud menni. Amikor például a színeit megismeri, akkor az önkifejezés lehetőségével is tud játszani, miközben megtanul az érzésvilágával is foglalkozni. Aztán amikor a testalkattal foglalkozunk, és a nő eljut oda, hogy nem vele van a baj, hanem egyszerűen ilyen, ha nem jó rá egy ruhadarab, egyáltalán nem biztos, hogy fogynia kell, hanem csak egy más szabásút kell választania. Ha ismeri magát, az értékeit és azt, hogy mit akar kifejezni a világnak, mert az öltözködés ezt mutatja, abban a pillanatban sokkal önazonosabb lesz.

– Tehát úgy látja, hogy az önismeretnek fontos része, hogy a külsőnket is elfogadjuk?
– Úgy gondolom, hogy a külső és a belső egy életen át egy táncot jár. Hogyha egyik a másiktól lemarad, akkor setesuta lesz a tánc, az a szép, amikor a kettő együtt, egyszerre mozdul.

– Változott ön is, amióta ezzel foglalkozik?

– Változom folyamatosan. Például az önszeretetben. Abban, hogy legyek kedves önmagammal. És bátrabb is lettem. Az öltözködésemben olyan drasztikus változás nem következett be, de ezen a téren is bátrabb vagyok, már nem annyira a megfelelni vágyó nő üzemmódban öltözöm, hanem azt veszem fel, amiben azt érzem, hogy én vagyok.

– Három fia van. Tetszik nekik az anyukájuk munkája?

– Büszkék arra, hogy stílustanácsadó vagyok, a nagyfiam különösen, mert ez a kortárs hölgyeknél jó pont. Ma reggel is mondta a kicsi fiam, hogy anya, szép vagy, de zuhog az eső, nehogy megázz! Nagyon örvendek, hogy megtanulják kifejezni az érzéseiket, hogy hogyan lehet megdicsérni egy nőt. Fontos, hogy mit adunk tovább akár a lányunknak, akár a fiainknak. Ha rettegünk tükörbe nézni, akkor a fiúknak is ez épül be a nőkről kialakított képükbe, azt tanulja meg, hogy bármit is mond, a nőnek úgyis mindegy, mert már eldöntötte magáról, hogy túl nagy, túl vastag, túl hosszú, túl rövid… Ezzel szemben átadhatjuk azt is – mondom fiús anyaként –, hogy szelíden álljanak a nőkhöz.

– Miben más ez a munka, mint az összes eddigi?

– Abban, hogy ez nem munka (nevet).