– Hogyan látja az el­múlt 55 évet, milyen át­ala­kulásokon ment keresztül attól a pillanattól kezdve, hogy Hunyadi László szob­rász­mű­vész hatására a gra­fikától a szobrászat felé fordult?

– Így van, 55 évvel ez­előtt Hunyadi László ha­tására tértem a szobrász útjára. Az­tán egyfolytában fej­lődtem, mint ahogy min­denki szokott. Különféle pe­riódusokon men­tem át: 1990-ig, a diktatúra végéig csu­pán kisplasztikát tudtam készíteni, mert akkor a ma­gamfajta szobrásznak nem nyílt lehetősége köz­té­ri szobrot készíteni, ugye a megbízhatóság, a ma­gyar­­ság nem fért bele a mecénások gon­dolatába. Ez természete­sen nem aka­dá­lyozott meg abban, hogy ne alkossak, de hogy köztéri szobrot, arra nem is lehetett gondolni. Azt hittük, hogy soha az életben nem fo­gunk köztéri szobrot készíteni, mert ahhoz párttagnak is kellett lenni, a csapatnak meg kellett felelni.

– Vagy súgni kellett…

– Igen. De ebbe nem ke­rültem bele, úgyhogy akkor kis­plasztikákat készítettem, nagy szeretettel. Először na­gyon kicsi műtermem volt, egy négyzetméter helyen csináltam a kis szobrokat, aztán épí­tettünk egy mű­teremlakást, és ott alkalom nyílt nagyobb szobrok min­tázásához. De kezdetben a műteremlakásban sem ké­szítettem nagy szobrot, mert az még ’90 előtt volt. ’90-ben megfordult a dolog, pá­lyázatokon vettem részt, meg­bízásokat fogadtam el, hol nyer­tem, hol nem. A na­­gyobb méretű szobrok kihívások vol­tak, mert tel­jesen más problémák adód­nak velük, mint a kis szobroknál: fi­gye­lembe kell venni a teret, ahova készül, akiről készül, és máshogy kell térbe kom­po­nálni, ha allegorikus szo­borról van szó.

– Hogyan látja, a köz­terekre szánt alkotásokra vo­natkozóan miben kellene vál­toztatnia el­ső­sorban a szak­mának?

– Még mindig abban ta­po­sunk, hogy a szocializmusban átélt elnyomást valahogy ki­alkossuk magunkból. Volt egy hatalmas hiátus, főleg itt a mi vidékünkön, a kom­mu­­nizmusban teljesen el­ma­­radtak a bizonyos vonat­ko­­zásban született köztéri szobrok. Mikor megváltozott a rendszer, akkor ezt a hiátust gyorsan ki akarták tölteni. Ez még mindig a trauma feldolgozásának része. Persze a köztéri szobor nem muszáj mindig heroikus legyen, le­het visszafogottabb. És az absztrakttal az a helyzet, hogy ez is egy áramlat: megszűnik, aztán visszajön, mint a divat, miniszoknya, trapéznadrág stb. Ez épp olyan. Ami bosszan­tó, az a szélhámosság, mert az absztrakt mögé könnyen elbújhat. Na most, el kell gondolkodni. Sajnos, aki nem „vájt szemű”, nem tudja megkülönböztetni a szél­hámost a művésztől, és azt be lehet csapni.

– Mostanáig közel har­minc köztéri szobor köt­hető a nevéhez. A monu­mentális vonalhoz vagy a kis­­plasztikákhoz húz a szíve?

– A kisplasztikákkal nincs olyan nagy probléma, mint a köztériekkel, mert egyrészt az a műteremben marad, vagy belső térben. A nagy szobroknál az a gond, hogy kikerülnek a közterekre, s azt már nem lehet eltüntetni még akkor sem, hogyha hibák vannak benne. Tehát ott nagyon sok tényező van, aminek meg kell felelni. Ez nem azt jelenti, hogy én a saját véleményemet ne mondjam el a nagy szobroknál is, csak vannak tényezők, mint a monumentalitás, a tér mérete, a személynek az egyé­nisége, amihez igazodni kell, de attól még az én ízlésem szerint készítettem. Bárkiről legyen szó.

– A sajátos vélemény pedig megszülte a legalapvetőbb stí­lusjegyét.

– A kettő sosem volt külön­választva bennem. A groteszk mivoltomat tulajdonképpen már harmadéves egyetemista ko­romban megtaláltam, és az­ó­ta sem tagadom le. Ez hozzátartozik a habitusomhoz, ahogy látom a világot, a kis­plasztikát, a témát. Ami a fe­jemben motoszkál, mindig a maga groteszk formájában születik meg. Én nem kell azon gondolkozzak, hogy most mit csináljak, mert ami jön, azt csinálom. Semmiféle logikai foly­tonosságot nem követek a munkásságomban.

– Miből jön az ötlet: az érzelem vagy az intellektus szüli?

– Ez annyira ötvöződött, hogy nem lehet különválasztani… Hát elsősorban az érzelmek. Az intellektust felszedi az em­ber menet közben. De az ér­zelem vagy veled születik, vagy nem. Az érzelem alapján születik meg a gondolat, és úgy fejlődik tovább. De úgy érzem, a művészetben nincsenek ilyen axiómák, hogy melyik van ha­marabb: ez árad az emberből, és amit a belső énje diktál, azt csinálja. Nem szabad saját magunkat megerőszakolni, ha nem jön világosan, ha nem jön gördülékenyen, akkor nehéz lesz azt megoldani.

– Akkor az alkotás a múzsa csókjával kezdődik?

– Az mindig segít, ha valaki megcsókolja a homlokom.

– Az alkotás vagy az alkotó születik meg előbb? Vagy meg kell előbb születnie az al­ko­tásnak, hogy alkotóvá emelje a készítőjét?

– Ez nem épp olyan, mint a tyúk vagy a tojás. Alkotó nélkül csak a természet készít szobrot, de azok a legjobbak. Az én meglátásomban – a művészethez visszatér­ve – az alkotó volt ha­ma­­rabb, mert az kellett hozzá­nyúl­­jon az anyaghoz, már az őstársadalomtól kezd­ve. Persze egész más szem­pon­tokból készültek azok, de úgyis az alkotó volt hamarabb.

– Az anyag engedi, hogy formázzák, de a művészt for­málja az anyag?

– Természetesen: igen. És meg is bosszulja magát, ha nem tartják tiszteletben. Az anyagnak van egy követel­ménye, amit ha nem tartunk be, nevetséges lesz a dolog. Be kell tartani azt, amit kér az anyag saját maga részére. Ez nem azt jelenti, hogy én teljes mértékben alá kell ves­sem magam az anyagnak, hanem az, hogy a fának, a kőnek és a fémnek is van egy anyagszerűsége. Nem lehet fából vaskarikát csinálni. Én három klasszikus anyagból dol­gozom, ez a kő, a fa és a fém. Jól kiismertük egymást, bármi más nekem már idegen, és nem is szeretnék szintetikus anyagokhoz nyúlni.
– Részesült ilyen bosszúban, hogy a kiválasztott anyagból valami teljesen más lett, mert nem illett a megvalósításhoz?

– Én sohasem választottam ki magamnak egy bizonyos formájú testet, hogy abba be­lekényszerítsek egy szobrot. Az ötletnek keresek formát, bármilyen anyag legyen. Hogy­ha kőbe akarom, akkor az ötletnek megfelelő követ ke­resek. Ha nem találom, addig keresem, amíg megtalálom. A fá­­­ban megint így történik. Nem szeretek belekényszeríteni sem­­mit egy bizonyos anyagba.

– Sok olyan ötlete van, ami még nem öltött formát?

– Igen, de hogy formát fognak-e ölteni, az a jövő titka. Az ember bizonyos környezetben él, bizonyos ha­tások alatt van. Olyan is van, hogy valami úgy hat, hogy fel se tűnik. Egyszer aztán kibukkan, felbukkan és lehet, hogy formát fog ölteni szoborban. De nem biztos, lehet, hogy kialszik. Az ötletek sorakoznak. Mindig van egy fontossági sorrend, van egy olyan ötlet a sok közül, amelyik élesebben je­lenik meg. De lehet, hogy az nem olyan ötlet, ami az én kedvem szerint kivitelezhető valamelyik anyagba. Akkor azt félreteszem. Lehet, két vagy három év múlva rájövök, hogy azt mégis meg lehet oldani, akkor azt megoldom. Nagyon rapszodikusan dolgozom. En­gem nem érdekeltek soha a különböző irányzatok vagy áramlatok, tehát nem kellett engem besorolni se­hova. Hogyha véletlenül be­soroltak, az nem az én ötletem szerint volt, hanem a munkásságom alapján. Van, aki görcsösen ragaszkodik, hogy modern legyen. Nekem ez soha eszembe nem jutott. Az ember vagy modern, vagy nem. Én semmiféle tör­vényszerűséget nem tartok be, kivéve az anyag tör­vényszerűségeit.

– Az „opus magnum” még hátravan?

– Amit én mindenek fölött a legjobbnak találok, az még nem született meg. A képzelet határtalan, de a kivitelezés, a megvalósítás nagyon szűk határok közé szorul. Én pél­dául soha nem érem el azt a száz százalékot, ahogy az ötletem diktálja. Nincs abszolút értékben siker. Örvendek, ha megközelítem azt az ötletet, amit elterveztem magamnak. Aztán hogy megszületik-e, vagy majd a művészettörténészek fogják ráaggatni ezt a jelzőt az egyik munkámra, már a jövő zenéje.