– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy nem volt lehetősége történelmet tanulni egyetemen, pedig az érdekelte volna igazán. Megbánta ezt később? 

– Nem bántam meg soha. Amikor 1990-ben megnyíltak a határok, Magyarországra jelentkeztem főiskolára, és nem is történelmet választottam, hanem könyvtár szakot. Ez is mindig nagyon érdekelt, de Romániában akkor nem volt ilyen képzés. Egyébként mindig hangsúlyozni szoktam, hogy nem vagyok történész, és nem is leszek az. Hozzájuk képest viszont van előnyöm: nemcsak leleteket kutatok, hanem emberekkel beszélgetek. Bár az utóbbi időben a történészek is használják az oral history eszközét, nekem mindig jó és hasznos volt, hogy sokat jártam terepre, és ilyenkor mindig igyekszem a múltat a jelennel összekötni. Például, ha elmegyek Sütő András szülőfalujába, s megnézem a települést, megkeresem a most élő rokonait és bemutatom a környezetet, akkor nemcsak azt mondom el, hogy itt élt Sütő András, hanem azt is bemutathatom, hogy milyen ma Pusztakamarás, milyen ma ott élni.

– Kutatásainak nagy része személyekhez kapcsolódik, s mint mondja, a személyes beszélgetéseket is fontosnak tartja. Habár eseményekhez kapcsolódó kutatásai is ismertek, például az Ezer Székely Leány Napjával és a megyésítéssel kapcsolatosak, mégis nagyobb az életrajzi adattára: erre utal a Jeles alcsíkiak készülőben levő adattár, és a havonta megjelenő, Origo programmagazinban levő évfordulók sokasága is. Miért az életutak érdeklik leginkább?

– Nem tudom, így alakult. Kutatóként és újságíróként is jó beszélgetni emberekkel, felfedezni élettörténeteket, de sokszor bizony csalódás is ér. Ha az ember sokat foglalkozik személyes adatokkal – mint ahogyan azt a Jeles alcsíkiak esetében is teszem –, akkor kiderülhet olyasmi is, ami miatt kifejezetten ellenszenvessé válik valaki. Úgy is mondhatnám, hogy ha valamiről a port letörlöd, akkor láthatóvá válnak a karcolások. Persze, erre azt mondják a történészek és levéltárosok, hogy ilyen szubjektivitás nem lehet a kutatói szemléletben, de más megközelítésben fontosak lehetnek ezek a benyomások. Próbálom a lehető legkorrektebb módon leírni az illető életét, de ez nem jelenti azt, hogy én belül nem fogalmaztam meg a véleményem.

– Ilyen esetben, például a Jeles alcsíkiak írása, szerkesztése közben hogyan, mi alapján dönt arról, hogy milyen személyeknek van helye a kötetben?

– Például most nagy dilem­ma előtt állok. Korábban is szükségem lett volna a Sze­kuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archív dokumentumainak kutatására, de végül csak a tavaly jutottam el, hogy néhány személynek kikérjem a dossziéját. Van, akiről kiderült, hogy nemcsak megfigyelési, hanem besúgói dossziéja is volt. Volt, aki többet jelentett, volt, aki kevesebbet; esetenként csak ártatlanságokat, de találtam olyat is, aki nem csak azt. Erről a jeles személyről már megírtam a szócikket, és most nem tudom, hogy kivegyem-e az adattárból, vagy hagyjam benne, és írjam oda, hogy beszervezték.

– És az, hogy személyes történetek által is válik egyre árnyaltabbá az ön számára e vidék történelme, mekkora szerepet játszik az ön kötődésében ehhez a helyhez?

– Szerintem, ha jól megismersz valamit, akkor két lehetőség van: vagy nagyon megszereted, vagy egyáltalán nem szereted meg. De az otthonod csak az a hely lehet, amit ismersz. Én Csíkszentmártonban születtem, aztán négyéves voltam, amikor Csicsóba költöztünk. Sokáig csak átutazós, majd színházzal kapcsolatos emlékeim voltak Csíkszeredáról. A gimnázium épületét mindig csodáltam, de én nem oda jártam iskolába. Mikor Székelyudvarhelyről, diákként jövögettem haza, gyakran előfordult, hogy eltévedtem a városban, mert éppen akkor zajlottak az átépítések. Épületek, utcák tűntek el két hazajövetelem között. Nekem ilyen élményeim voltak a városról. Igazából a hazaköltözésem, 1996 után ismertem meg és szerettem bele Csíkszeredába. 

– Ha már többször is felmerült a Jeles alcsíkiak sorozat, akkor megkérdem: hogyan halad a harmadik kötet megírásával?
– Nehézkesen. A főállásomra szánom az időm nagy részét, így csak szabadidőmben tudok ezzel foglalkozni.

– Jelenleg a Román Televízió Magyar Adásának dolgozik, de írott sajtóban is tevékenykedett, a Hargita Népe munkatársa is volt. Melyik áll önhöz közelebb? Mit lehet jobban bemutatni a tévében, és mit lehet jobban elkészíteni írott formában?

– Eleve másak, de mind a kettőt szeretem. Szerettem riportot írni, és sok interjút készítettem. A szöveges interjúkban ki lehet javítani a fogalmazási hibákat, át lehet fogalmazni a mondatokat úgy, hogy az helyes legyen. A tévében ez nem lehetséges. Vagy jól mondja el az interjúalany, vagy megkínlódunk a vágással, és próbálunk mindent megtenni, hogy minél folyékonyabb legyen a műsor. Továbbá lehet, hogy az interjúalany feszélyezve érzi magát a kamera és a fények miatt – a kamerát én magam sem szeretem –, de meg kell oldanunk. Mi most ketten beszélgetünk, de tévés interjú esetében ott az operatőr is, akinek a jelenléte szintén számít. Ugyanakkor bizonyos szempontból hitelesebb tud lenni a tévés interjú, hiszen a saját környezetében lehet bemutatni az illetőt.

– Hogyan néz ki egy átlagos napja? Hogyan fér meg egymás mellett az utazás, a terepmunka, az anyag feldolgozása, szerkesztése a helytörténeti kutatásaival? Hát a családi élettel? 

– A Magyar Adás központja és a munkatársaim nagy része Bukarestben van. Én itthonról dolgozom, nincs irodám. Az operatőr kollégám Gyergyóban van, a vágó kollégám Sepsiszentgyörgyön. Filmezni legtöbbször a megyében szoktunk, de előfordul, hogy messzebb utazunk. A napi rutin – amikor nem megyek terepre – a normális munkaidőhöz igazodik. Akkor egyeztetek interjúkat, gyűjtök információkat és elvégzem az előkészítő munkát. Szükség esetén hétvégén is dolgozom, de szabadidőmben próbálok haladni más munkáimmal is. Ha például eltölthetek egy napot a levéltárban, akkor az nekem egy nagyon jó nap. És persze próbálom a fiamhoz is igazítani a dolgaim, hogy ha lehet, ebédeljünk együtt.

– Csíkszereda önkormányzata nemrég Pro Urbe díjjal ismerte el tevékenységét. Miben tükrözi a díj azt, amit fontosnak tart a munkájában?

– Fontos a visszajelzés, és valamilyen formában folyton része a munkánknak. Most, a sok gratuláció, amit a díjátadó után kaptam, legalább annyira jólesett, mint maga a díj. Nagyon személyes leveleket és üzeneteket kaptam, sok jókívánságot, amiért nagyon hálás vagyok.