– Kanyargós út vezette Csíkból a Himalájáig. Mesélne róla pár szóban?

– Tízéves koromig Csíkpálfalván éltem, majd kiköltöztünk Nyíregyházára. Onnan engem Angliába sodort az élet, eredetileg nem terveztem, hogy ott éljek, de a koronavírus miatt az utazás nem igazán volt lehetséges, ottragadtam. Így alakult, de hiszem, hogy a dolgok okkal történnek. Számos munkahelyem volt az évek során, legutóbb üzletvezető menedzserként dolgoztam pár évet, de otthagytam, mert nem akarták jóváhagyni a hegymászós expedíciómat, így most vissza kell rázódnom a hétköznapokba. Elvégeztem egy személyiedző-kurzust, de nem dolgozom edzőként, mert az expedíció mellett nem volt rá időm.

– Hogyan készült az expedícióra?

– Lelkileg nagyon nehéz volt, és nemcsak nekem, hanem a körülöttem lévőknek is – főleg a páromnak, aki rengetegszer húzott vissza a mélyből. Reggel felkelsz, tele vagy ambícióval, aztán hirtelen elkap az érzés, hogy úristen, mire vállalkoztam, de már nincs visszaút! Fizikailag is változó volt: áprilisban elszakadt az egyik comb­izmom. Utálok futni, de elkezdtem félmaratonokat futni, hogy ne álljon meg a felkészülés. A sérülés miatt áprilisban nem tudtam edzeni, de később biciklivel helyrehoztam a kondíciómat: 25–35 kilométereket tekertem a szobabiciklin a szakadt izommal. Közben odafigyeltem az étkezésre is: számoltam a makróimat, elegendő fehérjét és szénhidrátot fogyasztottam, hogy az izom megmaradjon. Személyi edzőnek tanultam, így gyakorlatilag magamat tréningeltem.

– Mi jelentette a legnagyobb kihívást önnek a nyolcezer méteres magasságban?

– Az étkezés nekem mindig nagy kihívás volt. Öt évvel ezelőtt volt egy komoly evési zavarom: nagyon keveset ettem, lefogytam, és nem tudtam rendesen sportolni. Gyógyszert nem szedtem, hanem az motivált, hogy szerettem volna megmászni egy nyolcezrest, eljutni Nepálba. Tudtam, hogy így nem leszek jó kondícióban, ezért lassan, évek alatt fordítottam vissza a helyzetet, és mára teljesen rendben vagyok. Viszont a hegyen enni nagyon nehéz volt: a gyomrom össze­szűkült, alig tudtam bármit is elfogyasztani. Van, akinek több étvágya van, és van, akinek kevesebb, nekem már az étel látványa is nehézséget okozott.

– Milyen fizikai nehézségekkel küzdött leginkább? 

– Szerencsére semmi komoly, csak orrfolyás és torokfájás nehezítette a fenttartózkodást. A bal lábam hármas fokú fagyási sérülést szenvedett, a jobb lábam idegei is károsodtak, pár ujjbegyemet most sem érzem. Lefelé a hegyről agyi ödéma jelei jelentkeztek, mert levettem az oxigénmaszkot. Egy csapattársamnak rettenetes hasmenése volt, szóval kiszámíthatatlan helyzetek is adódtak. Nőként külön kihívás volt a sátorban férfi lakótárs mellett alkalmazkodni: átöltözni, pisilni, néha üvegbe vizelni a hideg miatt – ezt el kellett fogadni. A menstruációm pont a csúcstámadás idejére esett, gyógyszert szedtem a kitolására, ami napi adagolást igényelt, ezáltal stresszt is, ráadásul növelte a vérrögképződés kockázatát. A higiénia szinte nem létezett, zuhanyozni akár egy hétig sem lehet. Sokszor akartam feladni, de anyukám születésnapja volt, és ígértem neki egy videót a csúcsról. Ez az apró, személyes kötődés tartott életben, fizikailag kimerülten is.

– Tapasztalt valamilyen változást önmagában az expedíció során vagy utána?

– Rengeteget tanultam magamról és az emberekről. Az expedíció alatt sok időm volt reflektálni: sokat voltam egyedül, így átgondolhattam a korábbi döntéseimet. Korábban nem hittem, hogy az emberek útja előre meg van írva, de visszatekintve az élet jó és rossz eseményeire, úgy érzem, mindennek oka van. Elkezdtem hinni, hogy a nehézségeknek is van értelmük. Rengeteget tanultam a kultúrákról és a hegymászókról: például arról, hogy mások sikere vagy bukása mennyire alakítja a véleményeket. Visszatérve ugyanaz az ember vagyok, de élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabb. 

– Hatalmas népszerűség övezi itthon – hogy érez ezzel kapcsolatban?

– Amikor felértem, igazából semmit nem éreztem – se örömöt, se megkönnyebbülést. Ám amikor visszanéztem, és láttam, hogy minden alattam van, elkezdtem sírni, olyan volt, mintha a mennyországban lettem volna. Nem éreztem történelmi pillanatnak, bár cikkekben írták, hogy én voltam az első erdélyi nő nyolcezer méter fölött – ezek a nagy szavak számomra idegenek. Három repülőtér hideg padlóján aludtam, hogy hazaérjek, és egyik előadás követte a másikat – még most sem fogom fel teljesen, mi történik.

– Milyen céljai vannak?

– Hat éve élek Angliában, de már unom az ottani életet, szürkének és egyhangúnak érzem. Szeretnék elvégezni egy TEFL angoltanári kurzust, hogy Délkelet-Ázsiá­ban taníthassak. Meghívtak a Makalu régióba három hónapra tanítani, ingyen lakhatással és étkezéssel. Szeretnék Délkelet-Ázsiában élni, utazni, dolgozni és segíteni. A mentális egészséggel is komolyabban szeretnék foglalkozni, támogatva azokat, akik evészavarral küzdenek. Sportcélként az Everest–Lhoce dupla csúcsot tervezem, de inkább kevésbé ismert, nehezebb hegyek vonzanak, például Pakisztánban vagy Nepálban, ahol még magyar nő nem járt. Szeretnék fejlődni, új stílusban mászni, új embereket és barátokat megismerni – mindez pénzfüggő, de az irány egyértelmű.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik nyitottak az extrém kihívásokra?

– Van egy pont, ahol megszületünk, és egy másik, ahol véget ér az életünk – a kettő közt rövid időnk van. Gyakran bennragadunk a mindennapi mókuskerékben, miközben a gyermeki álmok folyamatosan bennünk élnek. Ha igazán teszünk értük, megvalósíthatók. A rövid idő, amit kaptunk, arra való, hogy boldoggá tegyük magunkat, megismerjük önmagunkat. Végül az élmények azok, amik számítanak. Hagyjuk, hogy az élet vigyen, és ne stresszeljük túl, mi lesz holnap – éljünk a pillanatban.

– Mennyire költséges egy ilyen expedíció?

– Saját pénzből, némi segítséggel a családtól és támogatóktól. A jövőbeni tervek csak külső támogatással lennének lehetségesek, mert a megtakarított pénzem ráment a túrára és a felszerelésre. A biztosító nem fedezte a kórházi költségeket, így minden kiadás komoly anyagi terhet jelentett, főleg, hogy előtte otthagytam a munkahelyemet. A felszerelések átlagosan 8–12 ezer dollárba kerülnek, én sok mindent liciten vagy másodkézből szereztem be. Maga az expedíció díja az igényelt szolgáltatások mértékétől függ és 10–25 ezer dollár között mozog, csak az engedély a Manaszlu-expedícióra 3000 dollárba került.