Nagy István: miért szomorkodjunk, ha lehet élni vígan is?
Ásztájeszte! Keziccsókolom! Sokaknak ismerős ez az elköszönés a Szentegyházi meteo állomás Facebook-oldal időjárás-jelentéseinek végén. A prognózisokat Nagy István meteorológus, sokak Nagy Pityuja írja, aki hivatásos időjósként nemcsak a munkahelyén, hanem otthoni állomásán is tevékenykedik. A különleges mesterség művelőjét életútjáról, székely humorról, a természet és a zene iránti szeretetéről kérdeztük.
– Ki Nagy István? Honnan és hogyan indult az életútja?
– Felső-Háromszékről… Azt mondják, az ember ott van otthon, ahol a lelke születik. Sepsiszentgyörgyi születésű vagyok, de az „operációs rendszerem” felső-háromszéki, Ozsdoláról. Sepsiszentgyörgyön éltünk, de amint tehettem, mindig Ozsdolán, a nagyszüleimnél voltam, a természetszeretetemet is ott szereztem. Ozsdola hegy alatti község, ahol megboldogult nagytatám erdész volt, nagyon sok időt töltöttem vele. Így mindig is természetes volt számomra, hogy vannak patakok, hegyek, felhők, hogy kimegyünk a gyümölcsöskertbe, és már csak onnan hazaviszünk két tarisznya teafüvet. Lusta embernek tartom magam, mert hajlamos vagyok elkényelmesedni, de ha visszatekintek azokra az időkre, elmondhatom, van, mit tanulnunk elődeinktől. Nagy értékünk, hogy mi még nem vagyunk elszakítva a természettől. Az időjárás iránti szeretet is éppen ide kapcsolódik, mivel a környezeti manifesztációk egyik leglátványosabb formája. Gyermekként nagyon féltem a villámlástól. Egyszer aztán nagyapám, aki szigorú, de nagyon nagy szívű ember volt, csinált egy beavatási ceremóniát: viharban kivitt az udvarra, és nézette a villámokat. Ekkor jöttem rá, nem is olyan veszélyesek, sőt nem is csúnyák, annál is inkább szebbek. Sokat jártunk a természetben, nagyon sok mindent tanított az erdőről, a vadállatokról. Akkoriban még az ágroppanástól is elmenekült a medve. Most, ha elmondanám az öregnek, hogy a medve itt a mező közepén a kukoricásban bocsokat nevel, azt mondaná, több mérgezett tejet ne igyak. Meglátásom szerint az időjárás intim része az életünknek, nagyon szép kapcsolat az élőlény és a fizikai világ között. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy beszívjuk a levegőt, amelyet a szelek hordoznak, szerves részünk a légkör és az a pára, ami eső formában lehullott, és megiszunk. Ezek nélkül nem tudunk létezni, nem beszélve arról, hogy akik elszakadtak a természettől, láthatóan boldogtalanok, unatkoznak. Hogyha az ember csodálja a természetet, soha nem fog unatkozni. A természeti folyamatok soha nem unalmasak, sőt gyönyörűek – a meteorológia pedig pont ezzel foglalkozik. Egy marosvásárhelyi kutató – kolléganőmnek nem nevezném, mert nagyságrendekkel alatta vagyok – mondta, régen magyar nyelven a meteorológiát légtüneménytannak nevezték. Szakmailag is annyira rendkívül összetett és érdekes, hogy időnként a mai szuperszámítógépes modellezés se tudja nyomon követni, hol mi történik. Egyébként 2016 óta dolgozom meteorológusként, a megfigyelőhálózat munkatársaként, de amatőr szinten amióta magamat tudom.
– A csillagászat iránt is érdeklődik.
– Régi időkre lehet ezt is visszavezetni. Két szóval jellemezném a régi, ehhez kötődő emlékeimet: csillagos ég és fenyőfák. A csillagos ég szabadságérzetet kelt, ugyanakkor helyére rakja az embert, hisz rájövünk, hogy minden hatalmas problémánkkal együtt gyakorlatilag semmik vagyunk. A végtelen tanulmányozása és csodálása tágítja az elmét. Ugyanúgy, mint a kirándulások, túrák az erdőkbe, még ha csak a kilométerre lévő fenyvesekről is van szó.
– Székely humorral és józan paraszti ésszel megáldott személyiség. Ez visszaköszön a közösségi oldalon közzétettet időjárás-előrejelzéseiből is.
– Nem nagy büszkeség, de néha mocsok szájam van. Néha-néha a humorom is eléggé sötét. Sokan azt mondják, jó értelemben vett köcsög vagyok. Nem tudom ezt én sem másképp megfogalmazni. És itt megint nagyapámra térek vissza, az öregnek volt egy sajátos, eredeti, úgy kell mondjam, felső-háromszéki székely humora. Amikor olyan hangulatban volt, képes volt mindenből bolondériát, paródiát csinálni. Kiforgatott, kifigurázott énekeket, verseket, azokon jókat kacagtam. A másik, ami meghatározza a jellememet, a falusi környezet. Kölyökként például pálinkafőzéskor, de máskor is sokat hallgattam az időseket. Azokban a társaságokban rengeteg vicces sztorit lehetett hallani, összeszedni, a pihentség ömlött belőlük. Hála a Jóistennek, itt Szentegyházán is nagyon vagány közösséghez tartozom, itt egyfeszt megy a bolondozás. És mi a fenének szomorkodjunk, ha lehet élni vígan is? A józan paraszti észre azt mondom, nekem is vannak rigolyáim, bírhatatlan embernek tartom magam, de megnyugtat a tudat, hogy a Jóisten teremtett ilyennek, és akkor ez van. Igyekszem mindig két lábon járni a földön, habár ez nem mindig jön össze, de ilyen szempontból a mindennapokkal kapcsolatos igényeim, elvárásaim sem magasak. Nem tartom fontosnak a nagy házat, a drága autót és társait. Szellemileg kell építkeznünk, mert ha e téren jól állunk, akkor könnyebb elviselni a nehézségeket. Erre jó példaként állnak előttünk az idősek. Világháborúkat éltek át, sokaknak odalett a házuk, mindenük. A menekülésből többen úgy tértek vissza, hogy korábbi életterük helyén csak kormot és hamut találtak. És akkor bármennyire is nehéz volt, azt mondták, hogy jól van, egye fene, visszatelepedünk, és új otthont építettek, majd belakták és gyermekeket nemzettek: anyáinkat, apáinkat. Aztán jött a kommunizmus. A földjeiket elvették, államosították, ’46–47-ben a szárazság sem kímélte őket, aztán voltak falvak, amelyeket ledózeroltak, vízzel elárasztottak. Mi stresszeseknek mondjuk magunkat, az életünket, de gondoljunk csak bele, mi lehetett akkor. Most hasonló helyzetben – tisztelet a kivételnek – sokan ledobnánk a szíjat. Azokból az időkből akad még egy-két ember, és többször megfigyeltem, tudnak mosolyogni, hülyéskedni, vigadni, és ami a legfontosabb, hogy a megpróbáltatások után megmaradtak embernek. Miért? Azért, mert ők szellemileg, lelkileg építkeztek. Nyilván a megerősödésnek nemcsak az említett módjai léteznek, és pláne nem kívánnánk nehézségeket, főként az utódoknak. Mindenképp a szellemi építkezésre kéne alapozni, s csak utána a bankszámlára, az autóra, mert ahogy szoktuk mondani, egyszer mindent itt hagyunk, s a rozsda fogja megenni.
– Hogyan látja a szellemi építkezést a gyakorlatban? Mi lehet a titka?
– A szellemi építkezés egyik legjobb módja találkozni az idősebbekkel, beszélgetni velük. Aztán ott van az olvasás, és itt azt mondanám, hogy a bulvárt hagyjuk a fenébe. A tévében is talán ugyanannyi ismeretterjesztő csatorna van, mint argentin szappanopera. A változás és az, hogy mit nézünk, olvasunk, a mi kezünkben van, mert az agyunkat ölhetjük mindenféle hülyeséggel, de a keresőt jóra is használhatjuk. A mai világban szégyen hülyén meghalni. Másrészt a szüleimtől is affajta nevelést kaptam, amely szellemi síkon mozog. Édesanyám úgymond örökölte nagytatám szigorú, ámde tisztaszív tempóját, mondhatnám, jó értelemben vett korlátokat tett le körém, hogy felfelé tudjak építkezni. Az élet apró, de fontos dolgaira is tanított, például sütni és főzni. Így láthattam, hogy a kaja az asztalra nem csak úgy lesz magától… Szerencsésnek nevezhetem magam, hogy ilyen családba cseppentem! Hogy néha félrecsúsztam, mert volt ilyen, az nem az ő hibájuk… De visszanézve ezekre, mindennek megvolt az értelme, ha nem is a kitűzött cél jött össze, a szerzett tapasztalatok és a rájuk épülő barátságok megérték, amelyek csak építik az embert jelen pillanatban is.
– A mindennapjai része a zenélés is…
– Igen, kölyökkorom óta gitározom. Nem tartom magam jónak, mert lusta vagyok. Licis koromban kezdtem komolyabban tanulni gitározni egy régeni elektromos gitárral, amely, lehet, most hólapátnak jobb lenne, mint hangszernek. Az volt, és így utólag örvendek, hogy azzal kezdtem, mert most jobban tudom értékelni a sokkal jobbat. Még mindig emlékszem, hogy milyen volt olyan húrokon játszani, amelyek nyúltak az ujjaim alatt, mint a damil vagy az orosz húrok, amik olyanok, voltak, mint a liftkábel. A családban egyébként édesapám is (aki egy rövid ideig meteorológusként dolgozott) zenélt, azaz dobolt, de nem mondanám, hogy a zene iránti szeretetem kizárólag csak hozzá kapcsolódik, hiszen a nagyapám is erőst nótás kedvű ember volt, tangóharmonikát vett nekünk, hogy tanuljunk meg rajta zenélni. Hogy honnan jött a rockzene az életembe? Azt nem tudom, egyszerűen csak úgy elcsípett. Lázadó korszakomban szüleim kisebb-nagyobb örömére ki is bontakoztam, ha visszagondolok, kell röhögjem magunkat. Most meg úgy vagyok, hogy csak azt hallgatom és játszom, ami velem rezonál. Ilyen értelemben a klasszikus zenét is nagyon szeretem.
– Két bandával is zenél…
– Valóban. Az egyikben van két csíki, egy udvarhelyi és egy gyergyói kolléga, meg én, illetve van egy helyi együttesünk is. Az egyikkel nem épp városnapi zenét nyomunk, inkább olyat, ami a nagyobb tömegeket oszlatja és a kisebbeket vonzza. A helyi bandának Kartal a neve, amely török nyelven sast jelent, és van egy jó népdalénekesnőnk. A másik a Warheart, azaz háborús szív, ez egy vad banda, jól kieresztjük a gőzt a fejünkből. Mindkettő jó metálbanda, jól érezzük magunkat együtt.
– Milyen időt jósol? Azaz szokott-e azon gondolkodni, milyen lesz a jövő?
– Szoktam ezen gondolkodni, de az a helyzet, hogy annyira összetett a jelenünk, hogy a jövőn szinte fölösleges agyalni. Általában vagy elragadtatjuk magunkat a szép jövővel kapcsolatban, vagy megijedünk, hogy jaj, mi lesz a szomszédban, a háború elér-e minket és a többi. Szerintem fontos, hogy az életünket ne terheljük fölösleges dolgokkal. Van egy dolog, ami rajtunk múlik, és van egy, ami a világban rejlő ok-okozati összefüggéseken alapszik. Tehát a sorsszerűségben abszolút nem hiszek, sem a véletlenekben. S különben is, ami ellen nem tudunk tenni, azzal miért foglalkoznánk? Legfeljebb megteszem azt, ami szükséges ahhoz, hogy jobb legyen, vagy a jelenleginél ne legyen rosszabb. A jövőnk részben tőlünk függ, például azon is múlik, hogy miként viselkedünk a munkahelyünkön, a barátainkkal, hogyan építjük ki magunk körül a kapcsolati hálót.