– A futásban melyik fontosabb: az egyéni teljesítmény vagy a közösségi élmény?

– Egy darabig az motivált, hogy jobban teljesítsek, gyorsabban fussak, de most minél többet akarok hegyre menni, kint lenni a természetben egy jó társasággal. Régebben egyedül futottam, aztán Fejér Szabolcs és Ágoston Laci a Siculus Running Clubbal kezdtek közösségi futásokat szervezni a városban. Néha voltak terepfutások is, de a Covid miatt ezek abbamaradtak, amikor meg már ismét lehetett, Szabiék átadták a szervezést. Én szeretek társaságban futni, főleg terepen, de a pásztorkutyák és medvék miatt egyedül nem is lenne biztonságos. Nagyon sok szép kirándulóhely van a környékünkön, amelyeket érdemes többször is megnézni, és jobb ezt társaságban tenni. Olyan ez, mint a túrázás, csak nem gyalogolunk, hanem futunk, közben pedig egyre jobban megismerjük a tájat, amiben élünk.

– Évente hány rendezvénye van a Siculus Running Clubnak, és melyeket emelné ki ezek közül?

– Minden évben három-négy nagyobb eseményt szervezünk, és az utóbbi időben volt egy-két különlegesebb rendezvényünk is: például a tavalyi városi futás, amikor Csíkszereda összes utcáját befutottuk. Véletlenül jött az ötlet, futás közben gondoltuk el, de aztán rájöttem, hogy nem is olyan könnyű annak a megszervezése, és hogy időigényes megtervezni az útvonalat. Nehéz volt az ötlet megvalósítása, de mivel programozó vagyok, írtam egy programot, ami legenerálta nekem az útvonalat. Azt picit módosítva, tíz kilométeres szakaszokra felosztva, a váltópontokat jól megválasztva készítettem el a végleges tervet. Az is külön munka volt, hogy elegendő futót megszólítsunk, hogy minden szakaszon legyen legalább három-négy személy. Végül annyian voltunk, hogy minden szakaszra jutottak legalább tízen. Emlékszem, hajnali négykor volt az indulás, és az ébresztő helyett én telefonhívásra ébredtem, hogy mikor érkezem. Hamar összeszedtem magam, mert a többiek már a Szabadság téren vártak rám a hidegben, úgyhogy eleve késéssel indultunk, de sikerült behozni a lemaradást. Farsangi jelmezes futást is szervezünk, azt is a városban, meg éjszakai fejlámpás futásokat, és még sorolhatnám…

– Milyen visszajelzéseket kap a futóközösségtől? 

– Nagyon hálásak, mindig mondják, hogy legyen még több közösségi futás. Jó ötletekkel jönnek, és segítenek a szervezésben, ha szükséges. Amikor nagyobb események vannak, mindig kiteszünk egy gyűjtődobozt, így a támogatásokból tudunk venni inni- és harapnivalót, hogy a futások végén megkínáljuk a résztvevőket.

– Mekkora közösségről beszélünk?

– Volt egy kisebb alaptársaság, amely fokozatosan bővül, viszont volt olyan is, aki időközben lemorzsolódott, mert inkább az aszfaltfutást kedveli. Én terepen futok szívesebben, ezért inkább azt szervezem, de tervezzük, hogy alakítunk egy olyan csapatot is, amely a városban futna. A hétköznapi futásokon öt–tíz ember vesz részt, de hétvégén, amikor hosszabb távra megyünk, húsznál is többen vagyunk. Amikor pedig valamilyen hivatalosabb rendezvényt szervezünk, olyankor akár ötvenen is vagyunk, vagy még többen. Tavaly például Hargitafürdőről átmentünk a Madarasi-Hargitára és vissza, akkor nyolcvanan voltunk, az évzáró futáson pedig százan is lehettünk. Az idénre az a cél, hogy az évzáró futáson legalább százan legyünk.

– Önnek miért vált fontossá ez a hobbi? 

– Régebben bringáztam, azt meg azért kezdtem el, mert azelőtt leszoktam a cigiről. Ennek már tíz éve, és igazából a súlyfölösleg leadása volt az, ami akkor a leginkább motivált. A mozgáshiánytól, mondhatni, ropogtak az ízületeim. Egyszer a Szent Anna-tónál kirándultunk, amikor kíváncsi lettem, hogy mekkora a tó kerülete, és körbefutottam. Másnap izomlázam volt, de arra gondoltam, hogy a bringázás mellett ezt is lehetne csinálni. Előbb teremben, futópadon szaladtam, aztán rájöttem, hogy kint sokkal jobb, így a biciklizés lassan-lassan háttérbe szorult.

– Az egyéni fejlődése háttérbe szorul a szervezői felelősség miatt?

– Egyáltalán nem. Egyénileg is szeretnék fejlődni, szeretném feszegetni a határaim: nem gyorsan, hanem hosszabbakat akarok futni. Kacsintgatok az ultrafutással. A pünkösdi búcsúra például Gyergyóból átfutottunk Csíksomlyóra, és a tavalyi városbefutáson is megvolt az ötven kilométer. Nincs edzőm, nincs edzéstervem, inkább annyit futok, amennyit jólesik, és akkor, amikor kedvem és időm van. Néha elmegyek versenyekre, de csak azért, hogy bejárjak olyan utakat, ahova másképp nem biztos, hogy elmennék, és azért, hogy része legyek a közösségi élménynek.

– Mennyi időt vesz el a szervezés a hétköznapokból?

– Nem telik sok időbe, a szabadidőmbe belefér, a futás pedig jólesik, hiszen napközben ülőmunkát végzek, nem fizikailag fáradok el. A feleségem is fut, így sokszor megyünk együtt, a gyermekeink pedig már nagyok, nem bánják, ha sportolunk.

– Idén még milyen események vannak hátra? 

– Az évzáró futást tudom biztosan, amelyre meg szoktuk hívni az udvarhelyi, gyergyói és sepsiszentgyörgyi futókat is, mert ők is meghívnak minket az eseményeikre, és ez így nagyon jól működik. Nemcsak az élmény miatt, hanem azért is jó ez, mert össze tudjuk kapcsolni a különböző térségek futóközösségeit, tudunk egyeztetni, hogy ki mikor mit szervezzen, hogy mind tudjunk részt venni. Rákossy Zsigmond kezdeményezésére októberben volt egy Várdomb Backyard Ultra nevű eseményünk, amelyen öt kilométert kellett futni óránként; a kihívás lényege, hogy minél többször le kellett szaladni azt az öt kilométert.

– Mi a legnagyobb motiváció a szervezésben?

– Nekem fontos ez a futóközösség. Ha nem lenne az, és nem szeretném, akkor nem szerveznék ennyi mindent. Látom, hogy sokan jönnek, és örülnek, ha van társaság. Gondolkodom, hogy még mit lehetne beiktatni: talán az aszfaltfutást kellene visszahozni, mert arra is lenne igény. Jó, hogy van egy futóverseny Csíkban, és idén közösségi futásokat is szervezett a Running Festival csapata – talán ennek is köszönhető, hogy egyre bővül a futóközösség.