– Hány évet dolgozott családorvosként? Beszélne a munkával töltött évek tapasztalatairól? 

– Összesen 42 évet dolgoztam családorvosként, 1977-től egészen négy évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásomig. Feleségemmel mindketten Kászonban születtünk, és itt is dolgoztunk, ő segített az adminisztrációs feladatok elvégzésében, de sok más munkából is kivette részét. Szerintem ma már ritkaság ennyi évet egy helyen dolgozni, szinte kórosnak számít. Viszont soha nem bántam. Nyugdíjasként többnyire önkéntes alapon, időnként meglátogatok még néhány beteget, de ez már nem olyan intenzív. Viszont van igény rá.

– Sikerült pótolni az Önök által a családorvoslásban hagyott űrt? 

– Nem! Amikor nyugdíjba készültem, próbáltam előkészíteni és idejében utánpótlást találni. Három évig hirdettem, hogy valaki vegye át a praxist. Végül került kolléga, akinek a praxist ingyen át akartam adni, de a törvény ezt nem tette lehetővé, ezért egy euróért kötöttünk adásvételt. A kolléga nem helybéli, először úgy szólt a megállapodás, hogy heti háromszor jön Kászonba, majd ez kettőre csökkent, és most, ha jól tudom, heti egynél tartunk. Egyre kevesebb a családorvos, és akik dolgoznak is, egyre idősebbek. A törvényes lehetőségek változtak, az állandó rendelő mellett a kollégák több munkaponton teljesíthetnek szolgálatot, a Kászonokban is ez a helyzet. Jobb, mintha egyáltalán nem lenne orvosi rendelő, de ez nem elég. 

– Hogyan látja a kialakult helyzetet? 

– A szakorvosi rendszer sokat javult az elmúlt időszakban. Azonban a falvakon az egészségügyi ellátás nagyon sokat romlott a kommunizmushoz képest. Aktív pályám egyharmadát teljesítettem a rendszerváltást megelőző időszakban, kétharmadát pedig ebben a rendszerben. Politikailag egyik rendszer elkötelezettje sem voltam. A kórházi ellátás javult, viszont a falusi lepusztult. A falusiak sokkal nehezebben jutnak orvosi ellátáshoz. Régen minden településen volt külön gyermekorvos és felnőtt családorvos, illetve fogorvos. A triónak voltak működési zavarai, de működött. A krónikus betegségek követése, a szűrővizsgálatok elvégzése, mind-mind nehezebb, alig beszélhetünk ezekről a hegyvidéki, a várostól távol eső falvakban. 

– Mennyire elérhető az egészségügyi ellátás a városoktól távolabb élők számára?

– A félreeső falvakban nagyobb a szegénység, több a szociálisan hátrányos helyzetű személy, az orvosi ellátás is többe kerül számukra, hogyha szakorvoshoz kell menjenek. Sőt, esetenként le is kell mondjanak róla. A gyógyszer errefelé drágább, mint a városban, ezeket, ha mind összeadjuk, akkor a rendszer sokat romlott, én nem erre számítottam. Szerencse, hogy helyben üzemel mentőszolgálat, és aki igénybe veszi a szolgáltatást, beviszik a sürgősségre. Sok az elhanyagolt egészségügyi állapotú személy, akik akkor fordulnak orvoshoz, ha már nagy a baj. Romániától nyugatabbra látott példák alapján elmondhatom, lehetne jobban csinálni, ott a szakorvosok időnként felkeresik a családorvosi rendelőket és megvizsgálják a településen élőket. Ilyenre korábban nálunk is volt példa, a rendszerváltás előtt működtettük, de ez mostanra megszűnt. A rendszerváltást követően Csíkszeredai laborral egyeztettünk, hogy a szükséges vizsgálatokat helyben elvégezzék. Ez addig működött, amíg az egészségbiztosító pénztár állta a költségeket. Miután megszabták, a biztosítópénztár mit támogat és mit nem, a laborral való együttműködés megszűnt. Az egészségbiztosító pénztár elindításakor – 2000-ben – nem ezt vártam. A biztosító legnagyobb hiányossága, hogy kezdettől nem működött együtt a családorvosokkal. Ellenőrzések és büntetések voltak, de párbeszéd nem. A szabályokat be kell tartani, de időnként lehetne jóhiszemű eljárásban is részesíteni a hibázó családorvost. Soha nem is törekedtek a partnerség kialakítására. 

– Milyen volt az egészségügyi rendszer a rendszerváltástól egészen az egészségbiztosító pénztár létrehozásáig? 

– Zűrzavaros időszak volt, megszűntek az addig létező patikák, külföldről kaptunk segélyeket és adományokat. A Caritas segített bizonyos gyógyszerek beszerzésében, gyűjtést szerveztünk stb. A rendszerváltás után tíz évig a kórház alkalmazásában álltunk, fizetésért is a kórházhoz kellett bejárjunk. Abban az időben viszont pénzhiány miatt nem állt fenn működési zavar az egészségügyi alapellátásban. Ez a pénztár létrehozásának első néhány évére is igaz volt. Sőt a távol dolgozó családorvosoknak bizonyos kedvezményeket is nyújtottak. Néhány évvel később ezeket annyira megszüntették, hogy szinte semmi különbség nincs aközött, hogy valaki falun vagy városon dolgozik. Sajnos a megyei népegészségügyi igazgatóság is az egészségbiztosító pénztárhoz hasonlóan viszonyult a családorvosokhoz. Nem volt érdeklődés irántunk, legalábbis, ami a személyes példámat illeti. A régi rendszerben nagyobb volt az odafigyelés. Az ezekben a hivatalokban dolgozó jelenlegi emberállomány, nem hiszem, képes a változtatásra. A fiatalok nem vonzódnak a családorvosi szakma iránt, a mamut, lelketlen hivatalok ránk nehezednek, és, érthető módon, ez a fiatalságot nem vonzza. A munka tulajdonképpen negyven év készenlétet jelentett, nem is gondoltam volna, hogy elérem a nyugdíjkorhatárt. Probléma a folyamatos továbbtanulás, a konferenciákra járás, pontokat gyűjteni ahhoz, hogy a rendelő működhessen. Ahol nincs orvosi egyetem, ott nehéz helyzetben van az egészségügy, mert az orvosokra bízzák a képzést és továbbképzést, ebben nagyobb szerepet kellett volna vállaljon a népegészségügyi igazgatóság is. Megfigyeltem, az orvostársadalom egy része megfizeti a képzést, elmegy és pontot kap, a másik része megfizeti, nem megy el, viszont a pontot úgy is megkapja, és van olyan is, aki ügyeskedéssel eléri, legyenek pontjai, mint manapság. 

– Mi a véleménye a rendszer működéséről? 

– A rendszerváltás előtt nem volt oltóanyaghiány, viszont napjainkban egyre többször fordul elő annak késése. Most az újszülöttek kötelező oltása is késik, vagy előfordul, hogy meg se kapják. Másik probléma az elektronikus rendszer, ebben a nyomorúságban bőven volt részünk, mi saját pénzünkből előfizettünk másikra, de még így is bekavart a régi program akadozása. Az egész informatikai rendszer a páciensek és a családorvosok elleni szervezett szabotázs. Ennek nincs felelőse, csak az egymásra mutogatás van. A negyvenkét évből nyolcat ingyen dolgoztam, nem panaszként mondom, mert szerettük, amit csináltunk, de a kiégés és az elkeseredés időnként előjött. Nem is figyeltek ránk, arra, hogy hogy vagyunk. A praxisom nagyjából kétezer-kétszáz fős volt.

– Mi az, ami a családorvosi szakmát vonzóvá teheti pályakezdő orvosok számára? 

– Az orvosi hivatáson belül a családorvosi szakma az egyik legváltozatosabb munkakörrel rendelkezik. Egyáltalán nem monoton. Napjainkra talán már túl nagy területet foglal magába, ami szép, de a rendszeren is sok múlik. Nagyfokú önállóságot követel, ez előny és hátrány is lehet. Fontosak a kapcsolatok mind a szakorvosokkal és kollégákkal, mind a páciensekkel. A helyettesítés szempontjából a szomszédos családorvosokkal jó kapcsolatápolást, a munkában tűrőképességet igényel. Nem kellene a nagy rendszerben elveszni, hanem minél hamarabb el kellene jutni a problémák kezeléséhez, régen ez talán jobban működött, napjainkra kevésbé. A családorvos a páciense számára biztos kiindulópontot jelenthetne betegség esetén. A családorvosi rendelő ne betegakadályozó intézmény legyen, hanem nyújtson segítséget.