Ezerkilencszáznyolc­van­kilenc végén, a temesvári eseményeket követően a rendszerváltó törekvések mellett a népharag is végigsöpört az országon, december 22-re pedig Udvarhelyszékre is elérkezett. Ekkorra a forradalom történéseiről született beszámolók szerint Temesvár utcáin már holtak hevertek, Bukarestben pedig tűzoltóautókkal mosták le az utakról a vért. A belügyi szerveket, a Securitate verőlegényeit és a feltételezett besúgókat országszerte utolérte a népharag, sokan a lincshangulat áldozatául estek. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsának létrehozását követően az a határozat született, hogy az utcára vonult forradalmárokat nem ítélik el és vonják felelősségre, csakhogy ez alól a székelyföldi történésekben részt vevők kivételt képeztek. Így történt, hogy Oroszhegyről négy, Zetelakáról pedig három személyt ítéltek 15–19 évig terjedő börtönbüntetésre olyan, korábban a hatalmukat fitogtató rendőrök meggyilkolásáért, akikkel a népharag végzett. Volt, akit úgy ítéltek el, hogy részt sem vett a forradalmi eseményekben.

Az első nap, és ami utána jött

Az oroszhegyiek visszaemlékezése szerint a december 22-i forradalmi felbuzdulást követő napon a „szabadság ígéretének szele” elállt, helyét átvette a félelem és a megtorlások elől való menekülés. Ugyanis Oroszhegyre és Zetelakára kiszállt a katonaság, és letartóztatták a Liviu Cheuchișan őrsparancsnok és Gabriel Dănăilă altiszt meggyilkolásával gyanúsított személyeket. Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája című összeállításából kiderül, hogy Oroszhegyen eredetileg húsz személyt akartak letartóztatni és elvinni, csakhogy a helyi néptanács elnökének kérésére a kiérkező tisztek nem tudták felmutatni a letartóztatási parancsot. Ennek ellenére Nagy Istvánt, Ambrus Pált, Nagy Imrét és Vass Kiss Elődöt elhurcolták otthonukból. Őket 1990. július 3-án minősített emberölésért egyenként tizenhárom év börtönbüntetésre ítélték. A fellebbezést követően a legfelsőbb bíróság Nagy István és Ambrus Pál ítéletét tizenöt év, Nagy Imre és Vass Kiss Előd ítéletét pedig tizennyolc év börtönbüntetésre súlyosbította. Zetelakán hasonlóképp zajlott le a később elítélt személyek letartóztatása, ami révén Ilyés István, Boldizsár Ferenc és Karsai László került a vádlottak padjába Dănăilă altiszt meggyilkolása ügyében. Az akkori magyar sajtóban megjelent írások szerint – Cheuchișannal ellentétben – Dănăilával nem a felbőszült tömeg haragja végzett, hanem öngyilkos lett. Az elítéltek szabadlábra helyezéséért számos jogharcos, politikus és egyházi elöljáró is küzdött, 1991-ben az oroszhegyi és a zetelaki közösség is nyílt levelet írt Ion Iliescu elnökhöz, hogy kegyelemben részesítse az elítélteket. Amnesztia végül csak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának nyomására adatott meg az elítélteknek, akik 1994-es szabadulásukig „három börtön kegyetlen poklát járták meg”.

Kivívta a nép haragját

Míg a román sajtó egy része és később a kormány is a román nemzet hőseiként tekintett a lincselések áldozatául esett rendőrökre, a helyi lakosok a „hősökről” mást tapasztaltak meg a diktatúra éveiben. Az általunk megkérdezett oroszhegyi lakosok máig elborzadva gondolnak vissza a községben „uralkodó” Cheuchișan őrsparancsnokra, akinek „ha úgy tetszett, a gazdával leszedette annak gyümölcsfájáról a termést, és elvitte, ha pedig nem tetszett a termés, a keze is eljárt”. Egy oroszhegyi férfi úgy emlékszik vissza a helyi milícia parancsnokára, hogy „sportos alkatú, agresszív ember volt, aki kedvtelésből verte a lakosokat”.
– A felesége, Dorina az itteni kocsmában dolgozott, így ha bárki bármit elkottyintott délután, azt sötétedés után már vitték is – emlékezett, hozzátéve, hogy a parancsnok agresszivitásánál csak a gőgje volt nagyobb.

Mint mondta, már a temesvári eseményeket követően szóltak neki, figyelmeztették, hogy hagyja el a községet, ám „nem hitt a rendszer bukásában, rendet akart a településen teremteni”.
– Volt eset, mikor úgy verte az embereket, hogy ne látszódjon annak nyoma, de volt, hogy ez nem érdekelte. Mintha élvezte volna, hogy sanyargathatja az ittenieket: úgy elverte a tenyerét annak, aki kétkezi munkával dolgozott, hogy épp csak a csontjai nem törtek össze – mondta egy másik oroszhegyi lakos. 
A megtorlás napján a parancsnok a milícia ablakán kiugorva próbált menekülni a lincselő tömeg elől – sikertelenül. A megkérdezett oroszhegyiek elszoruló hangon beszélnek a történtekről, legtöbben inkább szóba sem hozzák, miként lett vége a rendőrparancsnok zsarnokoskodásának.
– Ez egy szörnyű és nehéz teher. Szerintem az emberek nemhogy a tetteiket, még magát a rendszerváltást, sőt a szocialista diktatúrát sem tudták feldolgozni – vélekedik egy helybéli.

Vérben ázó fejjel hozták le a lépcsőn

Zetelakán nem tapasztaltak hasonló mértékű atrocitásokat a karhatalom részéről, de a visszaemlékezők szerint a helyi milícia épületénél sem történt olyan súlyos bántalmazás, amit az utcára vonult tömeg okozott volna.
– Akkor este a tömegből néha kihallatszott, hogy ki kell füstölni a parancsnokot az épületből, de nem foglalkoztak vele, mert korábban ő sem foglalkozott mással. A parancsnok akkor a földszinten volt bezárkózva, az egyik tiszt megszökött a tetőn át, egy másik pedig az emeleten zárkózott be – osztotta meg emlékeit Betegh Pál zetelaki lakos, aki szerint az emeletre bezárkózott Dănăilă vesztét az okozta, hogy rálőtt az egyik helybélire.
Betegh azt is elmondta, korántsem okozott annyi anyagi kárt a népharag Zetelakán, mint másutt: a milíciáról kihordták a fegyvereket és elégették azokat, illetve összetörték a diktátor képeit.
– Miután az emeleten bezárkózott rendőr meglőtte az egyik rárontó tüntetőt és az a hasát szorítva kilépett az ajtón, elég sokan felrohantak az emeletre. Utána már csak azt láttam, hogy a rendőr feje vérben ázik, ahogy húzzák le a lépcsőn – emlékezett vissza Betegh, aki elmondása szerint akkor a milícia előtt állt, és sokadmagával akadályozta meg, hogy a rendőr holttestét a lángok közé dobják.

Iszonytató börtönévek

A koncepciós perekben elítélt személyek brutális megtorlással néztek szembe négy éven át tartó fogvatartásuk alatt.
A rendszerváltást követően Magyarországra költözött Csender Levente író, aki az egyik elítélt, Vass Kiss Előd unokaöccse, lapunk megkeresésére beszámolt azokról a borzalmas módszerekről, amelyekkel a bebörtönzötteket fenyítették.
– Ami Előd szavaiból kiderült, az túlmutatott azon, hogy mindennap megverték őket. De azon is, hogy milyen körülmények között kellett túlélniük a börtönökben egy olyan ügy miatt, amiben máig nem szolgáltatott igazságot és vállalt felelősséget a kormány – mondta.
Csender szerint a börtönökben tudták, hogyan kell többszörösen megtörni egy embert, ehhez a karhatalomnak a „bejáratott tapasztalat mellett” megvoltak a maga módszerei.
– Iszonyú körülmények voltak a bukaresti és a szamosújvári börtönökben: egy ötven négyzetméteres cellában tizennégyen voltak, felváltva tudtak aludni, úgy, hogy egymás között megegyezték, mikor ki marad állva, és mindenütt hemzsegtek a tetvek. Utólag azt is megtudtam, hogy az egyik cellában leláncolva, heteken át kellett a hideg betonon feküdnie Elődnek, közben rendszeresen bejártak, vagy elvitték, hogy megverjék – számolt be Csender Levente, rámutatva, hogy a börtönőrök a fizikai bántalmazás tekintetében is különös kegyetlenséggel jártak el. – Megtörtént, hogy a perekben elítélt magyarokat kiállították a börtönudvarra a román fogvatartottak elé, és azt kiáltották: „ezek horthysták, ezek románokat gyilkoltak és holttestük fölött jártak táncot”. Ezt követően a börtönőrök hátat fordítottak és vártak. A kezüket sem kellett felemelniük.
Azt is elmondta, hogy a nem sokkal szabadulása után elhunyt nagybátyja szerint „annak örültek, hogyha gumibottal verték őket”, de gyakrabban bántalmazták őket hatszögűre faragott fahusánggal.

Szabadulást követő tragédiák

Az elítéltek szabadulásukat követően igyekeztek visszailleszkedni a társadalomba, vagy emigráltak, vagy munkát vállaltak itthon – ezt több visszaemlékező is megerősítette, ahogy azt is, hogy szabadulásukkor optimistán álltak a jövőhöz.
– Látszott rajtuk, hogy igyekeznek feldolgozni a történteket és be akarják pótolni a tőlük ellopott időt, fiatalkoruk legszebb éveit – húzta alá Csender Levente, megjegyezve, hogy mindezek ellenére nem sokkal a szabadulásuk után tragikus körülmények közt hunyt el két oroszhegyi és az egyik zetelaki elítélt. Bár a körülmények arra utalnak, hogy saját kezükkel vetettek véget életüknek, a megkérdezettek azt sem tartják kizártnak, hogy a titkosrendőrség vagy egyéb konfliktusok okozták Vass Kiss Előd, Ambrus Pál és Karsai László korai halálát. Mára az elítéltek közül csak ketten vannak életben.