– Mikor kedvelted meg a bringázást? 

– Amióta megtanultam biciklizni, valahogy mindig is része volt az életemnek. Nem nagyon engedtem el soha, de amikor mégis el kellett, azok voltak a legmélyebb, legnehezebb időszakok. Sok mindent adott, sokat tanultam általa. Például azt, hogyan kell meglenni magammal, és segített lelkileg feldolgozni sok mindent. Egy ősemlékem a biciklivel kapcsolatban az, hogy miután Csíkból elmentünk egy családi látogatásra Madéfalvára, visszatérve kérdezgettem a szüleimet, hogy hány kilométer innen Madéfalva, biciklivel vajon mennyi idő lenne oda eljutni. A fejembe vettem, hogy átbiciklizem a rokonokhoz, mert milyen vagány lenne egyszer csak ott felbukkanni. Aztán ebéd után ki is mentem a szokásos körre, hogy tekerjek egyet a városban, és az lett a vége, hogy Madéfalván találtam magam. Tizenegy éves lehettem akkor, de nem nagyon járt senki biciklivel azon az útvonalon, és bár felnőttként nem tűnik nagy távolságnak, nekem akkor, kisgyerekként nagy kaland volt, euforikus állapotban érkeztem meg a rokonokhoz, akik inkább ijedtek voltak, mint boldogok. Amikor láttam, hogy mennyire megijedtek, én is félni kezdtem, meg a nap is ment le, úgyhogy gyorsan visszaindultam, és már sötétben jöttem vissza. Persze anyu szembejött velem autóval, és egyáltalán nem örült a kalandnak.

‒ Milyen kerékpároskorszakaid voltak?

‒ Középiskolásként volt a dirt jumping, Csíksomlyón volt egy jó pálya, aminek az építésében mi is kivettük a részünket. Ehhez dirt jumper bringákat használtunk, de volt BMX-es időszak is. Meglepően jó közösség alakult ki ennek köszönhetően, az idősebbek versenyeket szerveztek, nagyon motivált, hogy benne legyek ebben a vagány társaságban. Szerencsésnek érzem magam, hogy akkoriban ez ennyire lekötött, mert nem hagyott „elcsúszni”. Volt pár verseny, amin részt vettem, és bár helyezést nem értem el, nagyon élveztem, és biztos voltam benne, hogy ez az, amivel később akarok foglalkozni. Aztán egy baleset miatt hosszabb időre teljesen abba kellett hagynom a biciklizést. Annyira szörnyű volt a helyzet, hogy neki kellett álljak tanulni. Ennek köszönhetően viszont leérettségiztem, és onnan Nagyváradra mentem tervezőgrafikára, aminek nagyon hálás vagyok. Jó évek voltak azok, lehetőségem volt kihasználni az Erasmus meg Makovecz-programokat, így mindenhova mentem tanulni, és persze mindenhova vittem a bringát is magammal. Voltam Krakkóban, Pesten, Egerben, meg Milánóba is így jutottam el. 

– És mikor kezdtél ismét bringázni? 

– Amikor Egerben voltam, nagyon meguntam, hogy nincs rendben a térdem. Kivizsgáltattam, így a baleset után két évvel kiderült, hogy műteni kell, mert a korábbi kezelés nem volt megfelelő, és a műtét után, rengeteg gyógytornával és nyújtással végre újra biciklin voltam. A doki mondta, hogy rehabilitációként az úszás és a biciklizés nagyon ajánlott, nekem meg több se kellett: akkor váltottam országútira, hosszabb távokat akartam kipróbálni. Várad és Eger, Várad és Pest, Eger és Pest útvonalakat tettem meg, és rájöttem, hogy tök jól lehet biciklivel is haladni. Nagyon motivált, hogy a műtét után ezt meg tudtam csinálni, és sok erőt adott. Megtapasztaltam a flow-élményt, egy bizonyos megtett táv után megkaptam a saját ritmusom, és meditatív állapotba kerültem. Teljesen kikapcsoltam, nem vettem észre, hogy fáradnék, egy idő után nem fájt sehol, csak át kellett lépnem a saját kényelmemen. Viszont ez a határ folyamatosan tolódik ki, és pont ezért van szükségem mindig valami újra, valami változásra.

– Melyiket mondanád az első hosszú, kalandos utadnak?

‒ Amikor Milánóban befejeztem az egyetemet, szerettem volna összehozni egy hosszabb túrát. Különösebb célom nem volt, Olaszország déli részére szerettem volna eljutni. Kezdetben egy kisebb csoporttal terveztük az utat, de folyamatosan tologatták az indulást. Egy idő után megelégeltem, és egyedül indultam útnak egy sátorral Milánóból Genova irányába, majd tovább Rómába, Nápoly, Bari, Lecce, Messina, Catania, Palermo felé. Az úton sok vagány emberrel találkoztam, rengeteg kalandban volt részem, és ott győződtem meg először arról, hogy az emberek alapvetően jóindulatúak. A hiedelmekkel és féltésekkel ellentétben soha senki nem akart megtámadni, ellopni bármimet vagy megkárosítani bármi módon, még a veszélyesnek mondott helyeken sem. Összesen volt vagy háromezer kilométer, és két-három hónapig voltam úton. Anyagilag nem terhelt meg, mert sátorral utaztam, és meglepő, hogy mennyire befogadók és segítőkészek az emberek: nagyon kevés megtakarításból kijött a túra. Ez az út azért is tanulságos volt, mert rávilágított arra, hogy sokszor a kevesebb több. Mindig csak annyit és azt vásároltam, amire igazán szükségem volt, a fölösleget úgyis csak cipeltem magammal, amitől egy idő után meg kellett válnom.

– És miken változtattál a következő útjaidon? 

‒ Két csoportra oszthatom a biciklis utazásaimat. Van, amikor professzionális felszereléssel és biciklivel, napi akár több száz kilométert tekerve inkább a teljesítményre helyezem a hangsúlyt, és van, amikor általam épített prototípusokkal, afféle kísérleti bringákkal indulok útnak, olyankor inkább az élmények kapják a főszerepet. Volt, hogy tall bike-kal, azaz magas kerékpárral indultunk hosszabb útra – ezt úgy kell elképzelni, mintha két bicikli váza össze lenne hegesztve, egyik a másikon, így egy magas kerékpárt kapunk. A déli utamnak köszönhetően kaptam jó kontaktokat, így kerültem be egy bicikliépítő műhelybe Milánóban, ahol megépítettem az első öt magas kerékpárt. Akkoriban volt egy zsonglőrtársulatunk, és öten el akartunk tekerni Afrikába ezekkel a bringákkal. Készült egy performanszunk, és azt minden településen előadtuk, így gyűjtöttünk pénzt az úton. A magas kerékpárok is szerves részét képezték a show-nak, egyrészt felhívták az emberek figyelmét, amikor megérkeztünk egy településre, így tudták, hogy történni fog valami, maga a jelenlétünk bevonzotta az embereket. Másrészt teljesen más érzés volt olyan kerékpárral tekerni egy hagyományoshoz viszonyítva. Nem tettünk meg napi sok kilométert, de csodálatos időt töltöttünk odafent. Sajnos a csoport Genovában felbomlott, nézeteltérések miatt a tengernél szétváltunk. A csoport egyik része Dél-Olaszország felé, mi Spanyolország felé mentünk tovább Ligurián és a Riviérán keresztül. A bringákkal nem volt baj, mechanikailag jól működtek, és a kialakítás miatt rengeteg hely volt a csomagoknak. Aztán mi sem értünk el Afrikába, mert kifutottunk az időből. Két hónap alatt Barcelonáig sikerült eljutni. Kötetlenül, pénz nélkül utaztunk, jól működött a show-része is, és majdnem mindig sátoroztunk. Izgalmas volt mindig máshol ébredni, és bár volt bennünk bizonytalanság, pár hét után úgy éreztük, hogy olyan igazán nagy probléma nem történhet.

– Az egyetemi évek után mi volt a következő lépésed?

– Elmentem dolgozni egy stúdióba, ahol háromdimenziós modellezéssel és nyomtatással foglalkoztunk. Milánóról van szó, ezért nyilván divatcikkeket terveztünk és nyomtattunk modelleknek, fotózásokra. Vagány volt, és élveztem, meg kapcsolódott is ahhoz, amit az egyetemen tanultam, de úgy éreztem, hogy bedarál, és annyira nem volt kifizetődő, hogy megérje. Annyi stresszel meg kötöttséggel járt, hogy inkább annyiban hagytam, és szabadúszóként kezdtem dolgozni. Most is van pár projektem, de próbálom áttenni a hangsúlyt a sportra, főleg a kerékpározásra. Úgy érzem, hogy inkább ezzel szeretnék foglalkozni.

– Milyen lehetőségeid vannak?

– A Covid ideje alatt létrejött egy csoport, barátokul sokszor jártunk ki a közeli erdőkre, mezőkre. A csapat minden csütörtök este szervezett közösségi biciklizést Milánó körül, és ehhez bárki csatlakozhatott. Kicsiből indult, de pár év alatt kinőtte magát. Már azelőtt is voltak szponzoraink, kaptunk bringákat a Cinellitől, cserébe médiatartalmakat gyártottunk nekik. 2022-ben megkaptuk a 2023-as bicikliket, és egy barátommal elmentünk a Kanári-szigetekre, ott voltunk egy hónapot, bicikliznünk kellett.

– Szegények…

– Igen, hát elég jó volt. A Cinellivel így kezdődött a kollaboráció, aztán jött a Bergamont. Eközben voltam versenyeken, például a Hungarian Divide-on, amely Magyarországot átszelő hosszútávú bicikliverseny, meg a spanyolországi The Trakkán is. Ekkor már dolgoztam, de igyekeztem elmenni az ilyen rendezvényekre, versenyekre.

– Közben pedig gravel kerékpárra (az országúti és a cyclocross bicikli kombinációja ‒ szerk. megj.) váltottál…

– Igen, az országúti időszak hamar lecsengett. Kissé unalmas folyton aszfalton menni; elhagyni az utakat, a természetben bringázni és csendben lenni a legjobb érzés. Itthon a gravel kerékpár nem annyira elterjedt, olyan, mintha itt csak két kategória lenne: az országúti és a hegyikerékpár. A gravel valahol a kettő között van, és amúgy nagyon ki lehetne használni itt a helyi adottságokat.

– A versenyeken kívül még milyen hosszú útjaid voltak biciklivel?

– Most májusban elmentem Skóciába. Ez is hirtelen jött, nem nagyon terveztem meg az utat, Milánót akkor érte el egy hőhullám, én viszont két nap múlva már az Alpokban vacogtam. Átmentem a svájci oldalra, leereszkedtem 2100 méterről 700-800 méterre, és ott már elviselhetőbb volt a hőmérséklet, végül ott sátoroztam. Olaszországból Svájcot, Luxemburgot, Ausztriát, Németországot, Franciaországot, Hollandiát, Belgiumot és Liechtensteint érintve haladtam, és útközben meglátogattam barátokat, így tudtam pihenni és zuhanyozni. Aztán hajóval átmentem Hollandiából Angliába. Találkoztam ismerősökkel, de új embereket is megismertem. Sokan azt gondolják, hogy az egyedül utazni azt jelenti, hogy mindig egyedül vagy, pedig nem. Tudsz egyedül lenni, ha akarsz, de rengeteg lehetőség van, hogy valakivel tekerj, mert pont elkapsz egy bringást az úton, és elkezdtek beszélgetni, vagy megállsz pihenni, és találkozol valakivel, aki felajánlja, hogy aludj nála egy éjjel. Aztán addig tekertem, amíg felértem Skóciába, Edinburghig. Ott már nem volt melegem, esős időjárás volt, és olyan szél, hogy nem igaz. Newcastle-től Edinburghig az Északi-tenger mentén haladtam, végig olyan szélben, hogy kétszer szedett le a bicikliről. Aztán Edinburghból visszamentem Newcastle-be, és onnan visszarepültem Olaszországba. Ez összesen 1600 kilométer volt.

‒ Nem tervezted, hogy itthon élj?

‒ Említettem, hogy van egy olasz csapat, ahova nagyon szeretnék bekerülni. Szeptemberben részt veszek pár versenyen, és most sokat edzek, mert ha sikerül jól teljesíteni az ilyen versenyeken, akkor általában jönnek az ajánlások. Szeretnék itthon élni, úgy gondolom, gyönyörű helyeink és természeti adottságaink vannak, viszont vannak dolgok, amiket biztos hiányolnék. Itthon kevesebb a munkalehetőség, kötöttebbek az emberek, kevesebb megmozdulás van. Könnyen besavanyodik az ember, ha olyasmit csinál, amit nem szeret. Úgy gondolom, hogy a mai világban nagyon nehéz fiatalként elhelyezkedni, akár külföldön, akár itthon. Viszont szükségesnek látom, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból, kilépjünk a nagyvilágba és saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogyan is működnek a dolgok a határokon túl. Fontosnak tartom, hogy tényleg azt csináljuk, amit szeretünk. Kell egy nagy adag bátorság, de szerintem megéri.