– Életének szerves része a kaland, az utazás, a természetjárás. Mióta van ez így, hogyan alakult e tényezők hatására az élete?

– A természet szeretete, a természetközeliség gyermekkorom óta az életem része: először túrázni kezdtem, majd sógorom útmutatásával és segítségével sziklát mászni. Mindent szerettem kipróbálni, ami kihívással jár, és ez a mai napig így van. A régi munkahelyemből adódóan életem része volt a kaland, ugyanis hivatásos katonaként dolgoztam. Gyermekkori elhatározásom volt ez, és miután elvégeztem az iskolát, ebbe az irányba indultam el. Bár később értek csalódások, amelyek miatt abbahagytam, nem bánom ezeket az éveket, hiszen sok mindent tanultam, sokat hozzátett ez az időszak a személyiségfejlődésemhez. Olyan képzéseken vehettem részt, amelyek segítettek megismerni a határaimat, ugyanakkor sok mindenre lehetőségem adódott, amire a civil életben nem lett volna alkalmam, és amik által magasabb szintekre emelhettem a kitartásomat meg a fegyelmemet.

– Mennyire volt nehéz kilenc év után visszatérni a civil életbe? 

– Nyolcórás munkaprogramom volt, így a civil életemet sem tettem teljesen félre – kivéve a gyakorlatok idején, amikor hosszabb időre elutaztunk. Azt hittem, nehezebb lesz visszatérni a hétköznapokba, de valójában „csak” az volt nehéz, hogy megtanuljak lazább maradni, nem megtervezni mindent, elfogadni a spontaneitást az életemben. Ami megmaradt ebből az időszakból, hogy keresem a kihívásokat, végigcsinálok egy-egy „feladatot”, majd egy időre megnyugszom. Sokat kirándulok, túrázok, önkéntes hegyimentőként, amennyire időm engedi, a természetben vagyok. Szeretném megismerni az ország minden zegét-zugát, főként a természet által alkotott tájakat.

– Mi volt a legutóbbi kihívás, amit maga elé állított? 

– Végigbicikliztem a Via Transilvanicát úgy, hogy korábban ötven kilométeres távoknál nagyobbat nem tettem meg egyhuzamban kerékpárral. Az 1400 km-es táv kihívás volt, amit eredetileg gyalog akartam megtenni, csak végül nem tudtam annyi időt rászánni. Mivel a biciklim megvolt, lassanként vásároltam, vagy kaptam kölcsön felszereléseket hozzá, és nekiindultam, egyedül. Április 12-én indultam és május 2-án érkeztem haza, 21 nap alatt jártam végig ezt az egyébként nagyon látványos és csodálatos utat. Amikor nekivágtam, még hó volt, de ez nem tartott vissza, mert szorított az idő, hiszen az előző munkahelyemen felmondtam, és az új helyen való kezdésig vissza kellett érnem. Volt nap, amikor 28 km-t alig sikerült megtennem, máskor összejött a 100 is… Nagyban befolyásolt a terep és az időjárás. Mindig csak egy napra terveztem, és ahhoz a helyzethez alkalmazkodtam, ami adódott. Épp a májusi esőzések kezdete előtt értem haza.

– Mi fért bele ebbe a 21 napba? Turistaként tette meg az utat, volt ideje nézelődni?

– Mivel megvolt a konkrét dátum, amikorra haza kellett érnem, nem töltöttem el órákat egyetlen turisztikai látványosságnál sem, volt, ahol csak átmentem, megkaptam a pecsétet. Minden kilométert faragott kilométerkő jelez, amelyeket különböző művészek készítettek, ezekből sokat megcsodáltam. Az út során inkább a természeti látványosságok érdekeltek, sokat fotóztam. Valójában teljesítménytúraként csináltam végig, ez közel áll a szívemhez, de volt időm gondolkodni is, beszélgetni a helyiekkel.

 
– Mit érzett hazaérkezéskor?

– Büszkeséget magam iránt, hogy valamit elterveztem, és sikerült azt megvalósítani; sikerélményt, hiszen magamnak bizonyítottam. Feltett szándékom volt, hogy megismerjem jobban az országot, és valóban olyan eldugott helyeken jártam, ahová másképp nem jutottam volna el. Jó lehetőség volt arra is, hogy több régión áthaladva a kulturális és építészeti ismereteimet bővítsem, emberekkel találkozzam.

– Voltak bármilyen jellegű nehézségei az út során?

– A biciklivel adódtak problémák, hiszen az út több helyen nehéz terepen, erdő között vezet, ezért a váltómat folyamatosan javítani kellett, emellett a gumidefektek okoztak bosszúságot. A terep néhol olyan meredek volt, hogy lefelé tolni kellett a biciklit, de volt akkora hó is, hogy a biciklit elengedtem, és nem dőlt el. Arra, hogy feladjam, egyszer sem gondoltam, úgy érzem, volt ennél nehezebb időszaka is az életemnek, itt viszont én irányítottam a sorsomat. Átlagosan napi tíz órát voltam mozgásban, amikor nem került szállás, az erdőben aludtam, függőágyban. Mivel ez volt az első biciklis túrám, nagyon sok mindent bepakoltam, azt gondolva, hogy biztosan kelleni fog. Putnáról indulva Parajdon át vezetett az utam, ahol a szüleim és barátaim meglátogattak, és akkor megszabadultam több fölösleges cucctól.

– Adódik a kérdés, hogy milyen kerékpárt kell és érdemes választani egy ekkora útra. Mik a tapasztalatai?

– Hegyi biciklitípus kell a terep miatt. Én nem vásároltam erre a célra újat, a régi kerékpárommal indultam el. Fontos, hogy könnyű legyen a váza, és az is, hogy a mérete a magassághoz mérten megfelelő legyen, mert ha nem, a kényelmetlen testtartás nehézségeket okoz. 

– Hazaérve folytatta a megszokott mindennapokat, amelyekben az önkéntességnek is szerepe van. Mit jelent ez az ön számára? 

– Amikor a hegyimentők csapatához csatlakoztam, az volt a fő célom, hogy részese legyek ennek a közösségnek – az csak ráadás, hogy ezáltal segíteni tudok embereken. Nem érzem magam a legnagyobb önkéntesnek, de úgy gondolom, az életembe bele kell férnie annak, hogy havonta egy napot szolgálatot teljesítek, ilyenkor rendezvényeken, túraútvonal-takarításba, szemétszedésbe segítek be a csapatnak.

– Születőben van már az újabb terv, úti cél? 

– Az ország 2500-as hegycsúcsait szeretném végigjárni, ezek közül néhányat már láttam. Ha ezek megvannak, jöhetnek a külföldi kihívások! Természetközeli úti célokra vágyok, hegyekre, erdőkre, szép kilátásokra.