– Mikor, hogyan került előtérbe a rendszeres futás?

– Nagyjából tizenhárom évvel ezelőtt kezdtem el futni, mert jártam enduro-, terepmotorversenyekre, és igaz, hogy a technikai részével nem volt bajom, de ahhoz, hogy az jól működjön, jó állóképességre volt szükségem. Ványolós Elemér barátom hívott futni néha, de én addig csak akkor futottam, amikor az iskolában a normát teljesíteni kellett. Gyermekkoromban egyébként kosaraztam, bicikliztem, utána jött a motorozás, aztán amiatt a futás. Szóval Elemérrel elmentem párszor futni Somlyóra, és nagyon tetszett, hogy a városból olyan hamar kiértünk az erdőbe, és egy óra alatt megkerültük azt a nagy hegyet. Aztán egyedül is kezdtem futni, az elején azért, hogy legyen meg az edzés, de egyre jobban megtetszett az íze, és ki akartam próbálni, hogy mire vagyok képes. Egy idő után pedig automatikussá vált, hogy húzom a cipőt és megyek. Eltelt így pár év, de azt vettem észre, hogy stagnál a teljesítményem. Futogattam, de olyan pulzusokkal, hogy most, visszagondolva, nem is tudom, hogy lehetett úgy élni. Haladat nem volt, csak pulzusmagasság. Aztán megkértem Takács Szabit [Takács Szabolcs, a VSK Székelyudvarhely ultrafutója – szerk. megj.], hogy írjon nekem egy edzéstervet, mert úgy gondoltam, hogy az motiválóbb lesz. Ő mindig mondta, hogy kitartás, mert visszább fog esni a pulzus, és ahogyan egyre edzettebb lettem, egyre alacsonyabb lett a pulzusszám is. Így kezdődött. Egy idő után át is került a hangsúly az enduróról a futásra.

– A jó állóképességen kívül még milyen tulajdonságok jönnek jól a terepfutásban?
 
– Nekem van egy jó adottságom sokakhoz képest: nehéz helyzetekben is nagyon higgadt tudok maradni. Amikor más bepánikol, nekem tisztán tud működni az agyam. Ez részben a motorozás hozadéka, mint ahogyan a döntések gyors meghozása és a jó tájékozódóképesség is. Mindez a hétköznapokban is sokat segít.

– És mikor, hogyan jött be a képbe az első ultramaraton?

– Az ultrák elég új keletűek. Szabi már két-három éve írta az edzésterveket nekem, amikor megkérdezte, hogy nem akarok-e elmenni egy versenyre. Mondtam neki, hogy én nem azért futok, hogy versenyezzem, hanem azért, mert élvezem. Végül is meggyőzött, hogy menjek el valamire, és ha jól emlékszem, a Hargita Trail Running volt az első versenyem, a félmaratoni táv. Mentem nagy önbizalommal, gondoltam, hogy mivel már évek óta futok, jól fogok teljesíteni, aztán frusztrálóan rossz lett az eredmény, nagyon nem ment, meg voltam halva a végére. Nehéz volt az a verseny, nekem meg érdekes volt az érzés, hogy egy verseny nehéz. Teljesen más tapasztalat, mint hétköznap futni úgy, hogy közben lazán belesétálsz. Aztán évente elmentem egy-két versenyre, egyre jobban bírtam, és egyre inkább kezdtem kacsintgatni az ultrák felé. Talán azért, mert nem vagyok gyors futó, de hegyre jól tudok menni, és kitartó vagyok. Ha jól emlékszem, az első ultrám a Bucovina Ultra Rockson volt, a 48 kilométeres távon, de ott a frissítést elbaltáztam, ami miatt nagyon ment a gyomrom. Aztán elmentem a Transylvania 80-ra, amely a Bucsecs-hegységben zajlik. Sokkal jobban figyeltem arra, hogy mit eszem és iszom verseny közben, és az a verseny jól sikerült. Következő évre be is iratkoztam a Transylvania 100-ra, de akkor a verseny közepén, 45 kilométernél kiment a bokám. Nem volt olyan nagyon vészes, tudtam kocogni, volt hó a hegyekben, azzal jegeltem, és utol is értem a harmadik versenyzőt. Aztán még egyszer léptem egy nagyon rosszat, a hatvan kilométeres frissítőpont előtt. Gondoltam, hogy ha kiszállok a versenyből, akkor is meg kell kerüljem a fél világot, úgyhogy továbbmentem, és lefutottam azt a versenyt, talán hatodik lettem. Utólag visszatekintve, nem volt jó ötlet lefutni azt a versenyt, mert másnapra nagyon bedagadt a lábam, be is gipszelték. Az orvosnak nem is mertem elmondani, hogy én még 60 kilométert futottam azzal a lábbal, miután kiment a bokám. Ő azt mondta, hogy azért van úgy bedagadva, mert megcsípte valami. Gondoltam én magamban, hogy megcsípte a kilométer, de nem mondtam semmit. Aztán egy kis pihenő után ismét elkezdtem futni, addig a feleségem biciklijét hajtottam, hogy legyen egy kis mozgás, de kellett fél év, hogy ne dagadjon be megerőltetés után. Volt még egy verseny valamikor, ami nagyon orrba vert: azt a Csukás-hegységben rendezték meg, Crazy Wolf volt a verseny neve, és nem véletlenül. A 110 kilométeres távot választottam, reggel volt a rajt, és valamikor éjjel éjfél után, egy óra körül értem célba. Ott is iszonyat nagy szintkülönbség volt, valami 6000 méter, és a végén volt a neheze. Az elején füves fennsíkon próbáltunk haladni, párás, meleg levegő volt, és már féltávon úgy szét voltam csapva, hogy mai fejjel tuti, hogy feladtam volna. Akkor továbbmentem, és a verseny végére vánszorogni is alig tudtam, lefelé is alig tudtam futni. Mentálisan és fizikailag is megevett az a verseny. Nem is szervezték meg többet, szerencsémre, mert így nem tudtam visszamenni, hogy revansot vegyek. Aztán tavaly megint voltam a Transylvania 100-on, azt 17 óra alatt teljesítettem, talán ötödik vagy hatodik voltam, nem emlékszem jól. A helyezés soha nem számított annyira. Voltam a Bucovina Ultra Rockson is tavaly, 110 kilométeres távot teljesítettem, amiben 6600 méter szintkülönbség volt. Brutálisan nehéz, megterhelő terep volt, de nagyon szép. Aztán az idén is elmentem a Transylvania 100-ra, és 25 perccel lassabban teljesítettem, mint előző évben, de sokkal jobban éreztem magam, mint bármely másik verseny után, szenzációs célba érés volt, és másnap semmi bajom sem volt. Ekkor éreztem igazán, hogy az elmúlt években mennyit fejlődtem. Mert ez nem úgy működik, hogy egyik napról a másikra látszik az eredmény, hanem sejtszinten kell átalakulni. Vagy életstílussá válik a futás, és türelmesen, magadnak időt adva fejlődsz évről évre, vagy hamar búcsút intesz ennek a sportnak, mert túl mohón fogtál neki. Az ultrafutásban hosszú távon kell gondolkodni. A Bucovina Ultra Rocksra is elmentem idén, ezúttal a 88 kilométeres távot választottam, gondoltam, ez most legyen rövidebb, legyen benne egy kis teljesítés is. Viszont nagyon meleg volt aznap, rettenetesen izzadtam és nem bírtam a futást. Máskor nem szoktam, de most volt, hogy le kellett ülnöm, sőt, olyan is volt, hogy lefeküdtem öt percre. Görcsöltek a lábaim, nem volt energia bennük, nagyon szét voltam csapva, és nem tudtam sem enni, sem inni. Hatodik-hetedik helyen lehettem, amikor már csak 18 kilométer volt hátra, és eldöntöttem, hogy kiszállok. A frissítőpontnál szóltam is a szervezőknek, hogy abbahagyom a versenyt, majd felhívtam a feleségem, elküldtem neki a koordinátákat, és ő utánam jött. Nem akartam folytatni a versenyt, egyszerűen azt akartam, hogy legyen vége. Ez olyan táv volt, amit futni kellett volna, nem gyalogolni. Nehéz volt meghozni a döntést, de amikor megtettem, nagy kő esett le a szívemről. 

– Ez volt az a nap, amikor hatalmas vihar támadt, és egy futó életét vesztette a terepen? 

– Igen, ő jóval mögöttem haladt. Én is belekerültem volna a viharba, ha nem szállok ki. Később láttam felvételeken, hogy ítéletidő volt, hatalmas szél.

– Nem szeretnék most részletesebben kitérni erre a versenyre, ezért inkább azt kérdezem, hogyan illeszthető az ultramaratonokra való felkészülés a hétköznapokba?

– A hétköznapokban egy húsipari cégnek az értékesítő képviselőjeként dolgozom, 150 ügyfelem van, akiket hetente kétszer látogatok meg. Zsúfolt napjaim vannak, nagy a pörgés, figyelni kell minden részletre, száz százalékban jelen kell lennem. Szeretem a munkahelyem, de délutánra már várom, hogy kiszakadjak ebből a pörgésből. Jólesik felhúzni a futócipőt és kimenni, és az edzés után mindig jobban érzem magam, mert tudom, hogy a huszonnégyből egy órát az egészségemre szántam. Persze egy hosszabb verseny után hétfőn nehéz munkába menni, és amellett, hogy olyan éhes vagyok, hogy reggeltől estig eszem, azt is érzem, hogy nehezen megy a koncentrálás. A fizikai megpróbáltatás szellemileg is befolyásol, és sok idő kell a regenerálódáshoz.

– Az eddig említett útvonalaknál valamivel hosszabb volt a nemrég lefutott Csíki kör, az 130 kilométer volt. Milyen élmény, tapasztalat volt lefutni a Csíkszeredától majdnem Csíkszeredáig tartó utat a Csíki-havasok gerincén, majd a Hagymás-hegységnek egy részén, aztán a Hargita hegyvonulatán? Azt hiszem, jó esély van rá, hogy a csíki futók Jaxy-körnek nevezzék el ezt az útvonalat…

– Az eredeti terv az volt, hogy reggel Csíkból indulok futva, és éjjel oda is érek vissza, lábon. Végül nem fejeztem be a kört, Hargitafürdőn kiszálltam, mert a bokám körül az ínszalagok nagyon kezdtek fájni, és nem akartam tovább erőltetni, viszont mentálisan nagyon jólesett az egész. Hajnalban indultam otthonról Somlyóra, onnan át a Szellő-tetőre és a gerincen tovább az Egyes-kőig. Balánbányáról felmentem a Hargitára, és a terv szerint a gerincen vissza is jöttem volna Csíkba. Így, hogy csak Hargitafürdőig mentem, megvolt a 130 kilométer, 5300 méteres szintkülönbséggel. Régóta terveztem, hogy lefutom ezt a kört, és most jött el az ideje. Szinte egész végig síri csend volt, csak éjjel tettem fel egy medvecsengőt. Jó volt végigmenni a Csíki-havasok gerincén, megtapasztalni azt a vad realitást, ami fent van a hegyekben, és érdekes volt beszélgetni a pásztorokkal. Medvés, kutyás sztorikat meséltek, és mondták, hogy az utóbbi évben sok esztena eltűnt, egyre kevesebb a juh, és egyre több a szarvasmarha. Én is alig láttam juhnyájat, tehenet annál többet, és ahol tehén volt, ott kutyák nem voltak. A magashegyi pásztorkodást egyre inkább hagyják fel, s egyre több a villanypásztor. A medvékkel nem volt gond, de egypár helyen a kutyákat – szinte csak kangálokkal volt bajom – bottal és medvespray-vel kellett etetnem, nem volt más választásom. A spray-ből volt, hogy én is kaptam, de ők többet, s mentem tovább.

– Milyen volt az útvonal? 

– Egész végig gyönyörű a kilátás. Csak az Egyes-kő 60 teljesítménytúrához tudom hasonlítani ezt a tapasztalatot, csak azon lehet ennyi mindent megélni egy nap alatt. Amikor Marosfőt elhagytam, még világos volt, de a Hargita megmutatta az igazi arcát: az ösvények kövesek, mindenhol kiálló gyökerek voltak, és lehet bármilyen lámpája az embernek, minden ötödik lépésben megbotlik. Ennyire sűrű, vad és nehéz terepen sehol máshol nem jártam. Még nappal is technikás, de éjszaka, amikor fáradt lábakkal bekerültél, ott a futásnak vége volt, akkor már csak izmos menésről volt szó. Nem fizikailag, hanem mentálisan nehéz kibírni azt, hogy folyamatosan akadályokba botlasz, és nem tudsz egy normálisat lépni. Ez az, ami a leginkább próbára teszi a tűrőképességed. Egyébként jól éreztem magam, nem volt semmi bajom, nem futottam gyorsan, igyekeztem szinten tartani az energiám, mert a haladás volt a lényeg. Dóra, a feleségem négy ponton várt enni- és innivalóval, az ő segítsége nélkül ez az egész nem is lett volna kivitelezhető. A Gyimesi-hágónál, Balánbányán, Marosfőn és a Madarasi-Hargitán várt, ezeken a pontokon cipőt is cseréltem. Bátorított, segített, és nagyon jólesett, hogy pont az a személy állt mellém, akit a legjobban szeretek. Az utolsó frissítőpontot a Hármaskeresztnél terveztük, de odáig már nem mentem el. Ezeken a frissítőpontokon ültem tíz-tizenöt percet, annál többet nem álltam egy helyben. Volt, hogy találkoztam emberekkel, s kérdezték, honnan jövök, én meg csak annyit mondtam, hogy innen, nem messziről. Ha Marosfőn vagy a Hargitán megmondtam volna, hogy én mióta futok, s honnan indultam, akkor tuti, hogy hülyének néztek volna.

– És milyen volt mindezt egyedül lefutni? 

– Szenzációs volt egy nap alatt megtapasztalni mindezt. Mintha teljesen egybeolvadtam volna a természettel, senkihez sem kellett igazodnom, nekem nagyon nyugtató volt. Hétfő reggel azért éreztem, hogy valamit csináltam, volt bennem egy általános fáradtság, és ha rosszat léptem, fájt a bokám, de egyébként teljesen jól voltam utána is. Nekem ez az egy nap olyan volt, mintha pár hétre elmentem volna szabadságra. Ezen az útvonalon egyébként Románia egyik legszebb ultrafutóversenyét lehetne megszervezni, szerintem az egyik legütősebb útvonal lenne. 

– Azt hiszem, az olvasók helyett is beszélek, amikor azt mondom, hogy le a kalappal. De egyórás futások elegendők egy ilyen ultrára felkészülni? 

– Egy, másfél, maximum kétórás edzéseim vannak. Ésszel vannak felépítve a futóedzések, és nem is szeretnék ennél több időt szánni a futásra. Több sportot is űzök, télen túrasízünk, jeget mászunk, nyáron túrázunk, sziklát mászunk, motorozunk. Szeretem a hétvégéket is aktívan tölteni, de ha futok, akkor nem tudok a családommal időt tölteni, így viszont igen. A hétköznapi edzésekkel és gyakorlatilag a hétvégi programokkal is készülök, mert az is aktivitás. Szeretek a természetben lenni, de nemcsak ezért, hanem azért is, mert fent a hegyen, amikor parányinak érzed magad, rájössz, hogy ott a pénznek nincs értéke. A komótos, urbanizált hétköznapokhoz képest ezek a kinti tevékenységek a valódi értékekre hívják fel a figyelmem, és ilyenkor érzem azt, hogy az élet nagyon rövid, és minden tettünknek mekkora súlya van. Ilyenkor jövök rá, hogy amit ma nem tettem meg, azt nem biztos, hogy holnap be tudom pótolni. A mai ölelést holnap nem tudom pótolni, és ami elment, az elment.

– Akkor a családi életből sem vesz el sok időt a futás.

– Nem is szeretném. Az ultrafutás érdekes hobbi, de nem tudom, meddig fog tartani, és azt sem érzem, hogy ennél sokkal hosszabbakat szeretnék futni. Azt viszont tudom, hogy a családommal szemben felelősséggel tartozom. A lányaim szurkolnak nekem, és a feleségem a legnagyobb segítségem. Nincs annál nagyobb ajándék, mint amikor valaki tényleg melletted van jóban-rosszban és támogat. Még az ilyen elvetemült ötleteket is, mint amilyenek nekem vannak.