Székely Csaba 10 című darabja rendkívül rétegelt történetvezetéssel állít a közönség elé tíz történetet, melyekben a bűn a bűnhődéssel, a determinizmus a szabad akarattal, a vallásosság a hitetlenséggel csap össze. A tíz anekdota mindegyike a bibliai tízparancsolat valamelyikéhez kötődik áthallásos módon. Ám túllépve a „példázati” jellegen, az előadás a bűn univerzális fogalmát és az ítéletalkotásra való alkalmasságot pedzegeti - nem is annyira a dráma szereplőit, sokkal inkább a nézőit kérdőjelezve meg.

Játék térrel és idővel

A tíz színész minimalista, szinte díszletmentes térben, egy hosszú fapadon ül a közönséggel szemben, minden jelenetben többnyire kellékek nélkül építve fel a helyszínt és szituációt. Az „üres színpad” kihívás – ugyanakkor lehetőség is, hiszen teret ad a színészi és rendezői kreativitásnak. Ezt a szabadságot pedig ki is használják. Még a legapróbb mozdulat és gesztus is a karakter-, idő- és téralkotás tudatosan használt, koreografált eszköze, egy-egy tekintetből kiérződik a jelenetváltás, az időbeli ugrások. Ennek köszönhető, hogy bár az előadás szlovák nyelven folyik, a magyar felirat pedig időnként „lemarad”, egy pillanatra sem zökken ki a néző. A színészek bravúrosan váltanak pozíciót és szerepet, egész testükkel, lényükkel egytől egyig emlékezetes alakítást nyújtanak. Holott a feladatuk nem egyszerű: mindannyian egy-egy hasonló, monologikus szerkezetre épülő történet központi figurái, melyet vallomásos formában, a közönség felé fordulva mesélnek el. E vallomásokból pedig nehéz élethelyzetekben gyökerező, végzetes sorstragédiák láncolata bontakozik ki. Minden szereplő bűnös – de minél tovább nézzük a darabot, annál egyértelműbb, hogy tetteiket gyakran jóakaratból, félreértésből vagy kényszerből követik el. Aki az egyik történetben ádáz gazemberként jelenik meg, az a sajátjában, más perspektívából nézve inkább a körülményeinek áldozata.

Történetiháló-szövés

A tíz narratív szál ugyanis nem egymástól különálló anekdota-füzér, hanem egy összefüggő hálózat tíz pontja, amelyben minden mindennel kölcsönhatásban áll. A szereplők közötti kapcsolatok, melyek eleinte szinte véletlenszerűnek látszanak, idővel annyi ponton és olyan szorosan szövik át egymást, hogy bár ember legyen a talpán, aki azonnal átlátja e viszonyrendszert, tulajdonképpen egy nagy, szerteágazó családi melodrámát hoznak létre. Kiderül, hogy mindannyian ugyanarról a kilátástalan, Hope nevű lakótelepről származnak, és legtöbbjüknek más vágya sincs, mint elmenekülni. A történetvezetés lineáris módon, strukturált egymásutániságra épül, ugyanakkor ahogy egyre több szál kötődik össze újra és újra, afféle looppá, időben és térben is nehezen követhető cselekményrendszerré áll össze a narratíva, és a tíz történet, ahogy a tízparancsolat is, egy nagy egészet hoz létre. A nézőpontok sokfélesége mindig valami új csavart, valami váratlant ad hozzá a történethez, újra és újra meghökkentve és emlékeztetve a nézőt: semmi sem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre látszik.

Ez a dramaturgiai szándék a végére talán túllő a célon: az összefüggések sokasága túlzó, kissé hihetetlen sorsszerűségeket – vagy szerencsétlen véletleneket – teremt, melyek provokatív, egyre tragikusabb minősége már-már szappanoperákra emlékeztet. Minden történetben megjelenik addikció, testi-lelki erőszak, szenvedés, halál – mindig a korábbira rákontrázva, egyre nagyobb téttel. A sok egymásból kiinduló, egymáshoz kifutó borzalom spirálja a darab végére akkorára duzzad, hogy a kezdetben megrendülést kiváltó történetek végül veszítenek súlyukból.

Sorsszerűség és szabad akarat

A mű egészét és mondandóját tekintve ez azonban nem válik problematikussá. A darab fókuszában az egyéni sors és egyéni felelősség kérdésköre áll. Arra mutat rá, hogy körülményeink és tetteink okai és következményei, még ha olykor nem is láthatók számunkra, sosem egészen véletlenek. Ám nem is determináltak.

A szereplők egytől egyig próbálják megérteni, hogy miért történik velük a sok szerencsétlenség – milyen alapon ítél Isten egyeseket érdemesebbnek, jobbnak, mást gyengének, szegénynek, csúnyának? Egyáltalán Isten keze van-e a dologban, vagy balszerencse az egész - esetleg pusztán rossz döntések vezetik az embert kilátástalanságba?

Természetesen nem kapunk egyértelmű választ. Hiszen ugyanazon nincstelen közeg szerencsétlen sorsú embereiből egyesek képesek feljebb lépni a társadalmi ranglétrán – bár ez szinte mindig a morális értékrendjük megtagadásával jár, mások pedig hiába küszködnek, újra és újra ugyanabba a gödörbe hullanak vissza. A szerencse, a körülmények, a döntések mind-mind együtt építik a szereplők sorsát.

Ráadásul sokszor mások – általában saját leszármazottjaik – szenvedik el fiatalkori hibáik következményeit. Az új generáció sorsa tehát determináltabb, mint elődeié – de, ugyanebből kiindulva, felvethető, hogy az ő helyzetükhöz is részben korábbi generációk feledésbe merült tettei vezettek. Így végső soron nyitva marad a kérdés: ki és miért vonható felelősségre, hol húzódik az egyéni és a kollektív, a sorsszerű és a megváltoztatható határa?

Nézői ítélet

Ezt a dilemmát szegezi a befogadók elé a darab. És nem csak a darab – a rendező is: az utolsó történet végén lélegzetvételnyi időt sem hagyva váratlanul a nézőkre hárítja a felelősséget, hogy eldöntsék: ki léphet be a mennyek országába, és ki szenvedjen tovább a purgatórium (vagy pokol) tüzében. A közönségnek egyesével minden szereplőről szavaznia kell. Végtelenül kényelmetlen, felkavaró befejezés ez, és éppen ez teszi zseniális rendezői húzássá. Az előadás kíméletlenül szembesít azzal, hogy milyen könnyedén jogosítjuk fel magunkat véleményalkotásra történetekről és embertársainkról. Ezúttal muszáj ítéletet mondanunk egy olyan kontextusban, ahol kiderült: nincs abszolút jó és rossz, nincs bűnös és ártatlan.

A dráma tehát végső soron tükröt állít a közönségnek, miközben morális és ontológiai kérdések sokaságát feszegeti. A Hégli-féle rendezés minimalista színpadképe, a kiemelkedő színészi munka és az interaktív befejezés rendkívül erős, súlyos élménnyel hagyja közönségét. Egyszerre történeti-dramaturgiai bravúr, filozófiai talány és érzelmi impulzusok zuhanya, mely nem is a színpadon, hanem a nézőben ébreszt valódi konfliktust.