– Hogyan vezetett életútja a püspöki szolgálatig?

– Senki sem készül püspöknek, és talán nem is lehet felkészülni erre a szolgálatra. Természetesen vannak előzményei, események, amelyek meghatároznak, és végül elvezetnek a püspöki szolgálatig. Így volt az én esetemben is. A Kovászna megyei Barátoson születtem, és a neveltetésemtől fogva alkalmasnak tartottam magam az egyházi pályára. Édesapám az orosz fogságban mélyen hívő emberré vált, hazakerülve az egyház gondnoka lett, minket, a gyermekeit, mint a család „papja”, rendkívül felelősségteljesen és vallásosan nevelt. A közösségét is hűségesen szolgálta, a kollektivizáláskor saját földjeiről lemondott, az egyházéhoz ragaszkodott, nem adta le, így az egyház meg tudta tartani. A közösségi ügyekben is mindig következetes volt. Édesanyám sokszor meg is jegyezte neki, hogy az egyház fontosabb számára, mint mi. Mindezek fontos és meghatározó indíttatásnak számítanak egy gyermek életében. Aztán nem a közeli Kovásznára vagy Sepsiszentgyörgyre, hanem Kolozsvárra küldtek tanulni. A Farkas utcai templom közelében laktam, és a mai Apáczai Csere János Gimnáziumban tanultam. Volt egy kiváló mentorom, példaképem, László Dezső, akit többször is meghurcolt a hatalom. Csodálatos, értelmes ember volt, talán ő is látta bennem, hogy alkalmas lennék az egyházi szolgálatra. Mire érettségiztem, már megfogalmazódott bennem, hogy lelkész akarok lenni, de elvittek katonának, és csak egy év múlva kezdhettem el a teológiai tanulmányaimat. Gondviselésszerűen mindig olyan emberek társaságába kerültem, akikre felnézhettem és akiket példaképnek tartottam. Ilyenek voltak a tanáraim, illetve egy-egy lelkész a környezetemben – ezáltal is csiszolódott az élethivatásom. Harmadéven egy cserediák-program révén Nagyszebenben, a német lutheránus teológián tanultunk, és ez hatalmas lehetőség volt arra, hogy egy európai nyelvet itthon is meg lehessen tanulni. A későbbiekben ez is sokat jelentett, hiszen a kapcsolatrendszer erre épült. A teológia elvégzése után nem akartam hazajönni Háromszékre, viszont az Úristen másképp rendelkezett: harmadéves voltam, amikor megismerkedtem azzal a lánnyal, aki végül a feleségem lett. Az édesanyja betegeskedett, így ő úgy döntött, Kolozsvárról hazaköltözik Sepsiszentgyörgyre, hogy segítsen a gondozásában, a családi teendők végzésében. Szerettem őt, a költözésemben a szív döntött, úgyhogy hazakerültünk Háromszékre. A feleségem Szentgyörgyön kapott tanári állást, én a Kovásznához közeli Cófalvára kerültem, és elkezdődött a lelkészi életem. Mindez 1979-ben volt, a Ceaușescu-korszak legkeményebb időszaka következett. Számtalan nehézség adódott akkoriban számunkra, például akkor volt az, hogy télen három hónapra lezárták az autósközlekedést, vagy csak húsz liter benzint kaphattunk. A holland barátainktól kaptunk egy Trabantot, azzal oldottuk meg az ingázást a feleségemnek Sepsire, illetve a gyermekeket is azzal vittük iskolába, hisz a faluban nem volt iskola. Különös időszak volt, érdekes történetekkel. Nagyon sokszor megküzdöttünk már csak annyiért is, hogy legyen üzemanyag az autóba, hogy tudjunk bejárni a városba. Amikor a tanító néni megkérdezte a kislányomtól, hogy a szüleid mivel foglalkoznak, ő azt mondta: édesanya tanárnő, édesapa benzint szerez... Nyolc és fél évig szolgáltam Cófalván. Rendkívül jó gyakorlóterep volt számomra, a közösséget össze kellett tartani. Ott egy nagy családként tudtuk megélni a hétköznapokat, és ott tanultam meg igazán, hogy nem elég a szószékről prédikálni, hanem a mindennapokban is jelen kell lenni. A Trabanttal mentősként, beszerzőként is szolgáltam, és végig hittem abban, hogy meg kell tenni mindent az emberekért. Nagyon-nagyon jó közösség volt Cófalván. Aztán 1988-ban Illyefalvára kerültem. Ott is bőven volt tennivaló, hiszen a templom úgy-ahogy rendben volt, de télen felmenni a hegyre nem volt egyszerű, a templomban hideg volt, és nem volt egy imaház, ahol összegyűlhettünk volna. Egy csűrös istállót próbáltunk imaházzá alakítani, az elkészülte előtt egyszer csak érkezett a párttitkár, a rendőr, és kezdődött a meghurcoltatás. Szerencsére mindez a rendszerváltozáskor történt, így új világ kezdődött. Az a sok próbálkozás, gyakorlat, amit én addig a fejlesztések, építkezések terén megtettem és megszereztem, nem volt hiábavaló, mert 90-ben míg más csak tapogatózott, hogy mit, hogyan kell tenni, kelet vagy nyugat felé nyílik-e az út, addig mi már konkrét lépéseket tudtunk tenni a vidékfejlesztés terén is. 

– Alapítványok létesítése, templomok, öregotthonok, óvodák építése és felújítása fűződik az Ön nevéhez. Hogyan sikerült mindezeket megvalósítani? Mi volt az, ami a nehézségeken átsegítette?

– Úgy éreztem, népünknek arra van szüksége, hogy olyan megerősítéseket kapjon, amelyek azt bizonyítják, hogy van helye a szülőföldön, van értelme annak, hogy itthon maradjon. A klasszikus példa mentén úgy gondoltam, nem halat kell adni, hanem sokakat meg kell tanítani halászni. Ennek a „halászatnak” fontos része a tanulás is. A rendszerváltás után évente harminc fiatalt küldtünk Svájcba képzésekre, aztán intenzív közösségépítő munkába kezdtünk, a kulturális életben is sokat fejlődtünk. Jómagam is rendkívül sokat tanultam akár azáltal, hogy különböző emberekkel találkoztam, illetve hogy megláttam a hiányosságokat. Így mindig újabb és újabb ötletek születtek. Hála Istennek, ezzel együtt segítő társak és anyagi források is kerültek. És ilyen módon rendkívül sok mindent lehetett elérni. Aztán egyre erősödött bennem a tudat, hogy az erdélyi magyarságnak csak akkor van esélye megmaradni, ha intézményeket létesít, tulajdonképpen minél több intézménykört – ha mondhatjuk, kis autonómiaszigeteket – hoz létre, ahol önmaga lehet. Ilyen értelemben az iskola, a színház, a templom, a gazdasági egylet, a vállalkozás is tulajdonképpen olyan önállóságot jelent, amelyben az ember meg tudja élni az identitásának a másságát. Ez nem azt jelenti, hogy el kell szigetelődnünk, elzárkózzunk, de amikor bejövök a templomba, akkor nekem senki nem mondhatja, hogy ne beszéljek magyarul, vagy ne terjesszem a saját gondolataimat. Püspökhelyettesként, püspökként és egyetemi vezetőként is az volt a célom, hogy minél több intézményt létesítsünk, töltsük meg azokat élettel, és a használóik érezzék magukénak. Ezt a szórványban tartottam a legfontosabbnak, hiszen Székelyföld még egy kicsit jobb helyzetben van, de a szórványban, ha nincs intézményrendszer, ha nincsenek olyan személyek, akik összefogják, mozgósítják a közösséget, akkor nagyon gyorsan megtörténik a beolvadás. Az első világháború után az erdélyi magyarság félt a balkanizálódástól, az elszegényedéstől. Ez ma sincs másképp. Az identitás megőrzése és az életkörülmények javítása érdekében volt ilyen szédületes az építkezési tempó. Több mint 500 intézményt, templomot sikerült létrehozni. Ez azért is jelentős, mert olyan történelmi időpontot, lehetőséget kaptunk, amilyen az elmúlt száz évben egyszer sem volt, és nem is tudjuk, hogy még lesz-e. 

– Volt olyan, amikor belefáradt, és úgy érezte, hogy abbahagyja a szellemi, fizikai építkezést?

– Soha, de természetesen voltak nehéz helyzetek. Elég, ha csak a Székely Mikó Kollégium ügyére gondolok. Soha nem gondoltam volna, hogy egy országban meg lehet azt tenni, hogy egyszer visszaadják, aztán ismét elveszik… Azt vallom és hirdetem, hogy csak a hívő ember tud újból és újból felállni. Viszont ha az erdélyi magyarság helyzetét – időnként kívülről – tekintettem, meg-megrettentem. Például a püspökségem idején Dél-Erdély szinte teljesen elnéptelenedett. Az elvándorlást, a gyermektelenséget tekintve ugyancsak a rettenetet látom, adódik a kérdés, mi lesz a vége, érdemes volt-e iskolákat építeni, és érdemes-e most is egy újabb egyetemi kampuszt létesíteni? Az ember hite ezeken mindig túlteszi magát. Hiszem és vallom, hogy Isten nem hagyott a háta mögött, nem akar minket elpusztítani, megverni, hanem terve van velünk. Szerintem csupán az a kérdés, hogy mi felismerjük-e, hogy valóban terve van velünk, leszünk-e a munkatársai. Tudjuk, Ábrahámnak egyetlen gyermeke sem volt, de hitt az isteni ígéretben, és annyian lettek, mint a tenger fövenye. Nekünk is van lehetőségünk az újrakezdésre. A negyvenöt éves pályám végén is bátran mondom, a nehézségek ellenére is újrakezdeném. 

– Korábban azt nyilatkozta, nyugdíjasként is a közösség aktív tagja szeretne lenni. Hogyan éli meg a váltást?

– Nagyon boldog vagyok, és örülök annak, hogy a püspöki szolgálattal járó stressz és nyomás lekerült a vállamról, de még nagyon sok más ügy maradt, amiben továbbra is aktívan részt veszek. Ilyenek például a Sapientia egyetem ügyei, amelyek sajnos eddig kicsit háttérbe szorultak, tehát ezekben, illetve az általam létrehozott alapítványok ügyeiben is aktívabban részt veszek. A családomra, az unokáimra is több időt szeretnék fordítani, hiszen igénylik a nagyapai jelenlétet, támogatást. Falusi gyermekként úgy tizenöt éves koromig kaszáltam, besegítettem a szénacsinálásba, nehéz fizikai munkát végeztem, de szerettem. Most is van egy kertünk, ahol örömmel tevékenykedem. Az utódomnak, Kolumbán Vilmos Józsefnek, illetve az egyházkerület lelkészeinek, ha tanácsot és segítséget kérnek, akkor szívesen állok rendelkezésükre. Mindezeken kívül, amit még egy idősödő ember a leginkább tehet, az, hogy imádkozik másokért.  

– Mire a legbüszkébb? 

– Arra, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben, ahol nagyon sokféle ember van, sikerült olyan püspökválasztást szervezni és levezetni, amilyenre talán nem is volt példa, ugyanis az utódomat mindössze egy-két ellenszavazattal választották meg. Örülök annak, hogy a közösséget sikerült úgy vezetni, hogy egy irányba haladjunk. Széthúzásra, vitákra, harcokra, küzdelmekre számos példát látunk az egyháztörténelemben. Ebben a felfordult, zűrzavaros, egymásnak feszülő világunkban is jócskán vannak kihívások, de a püspökválasztás békességben, egyetértésben történt. Ezt nagyon fontosnak tartom. Sokat beszéltünk az építkezésekről, de hiszem, mindazok nem a püspökről szóltak, hanem az erdélyi magyar közösségről, amelyet egy irányba kell terelgetni, és a különbözőségeket összehozni és kiegyenlíteni. 

– Ha a különbözőségeket említi… Hogy látja Erdélyben az ökuménia helyzetét?

– Tulajdonképpen egyikünk sem úgy találta ki a saját vallását, hanem örököltük. Ezért mindenkinek meg kell őriznie a sajátját, és nem kell bizonygatni, hogy az enyém miért jobb, a tiéd miért nem jobb. Hinnünk kell a sajátunkban, de ez nem azt jelenti, hogy a másikat nem tudjuk elfogadni. Azt tapasztalom, az erdélyi magyar történelmi egyházak, mivel nemzetmegtartó szereppel is bírnak, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és nagyon sok ügyben együtt dolgoznak, közösen lépnek fel. Sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy az esetleg ideológiailag vagy felekezetileg elvárható lenne. Ezt így látom, és szerintem ezzel nincs is semmi probléma. Viszont ha a kereszténységet összehasonlítjuk a többi vallással, akkor láthatjuk, hogy beteljesedni látszanak a mondások, melyek szerint a 21. század a fundamentalizmus százada lesz. Már nagyon sok erre mutató jel van. Vannak a világban, akik a saját vallásukat annyira felsőbbrendűnek tartják, hogy ezért képesek gyilkolni is. Hogy ez mit fog eredményezni, nem tudhatjuk, de úgy látom, a kereszténységnek nagyon nehéz időszaka következik. A kommunizmusban tudtuk, két valóság létezik: az egyik a hivatalos narratíva, a másik, amit a bőrünkön tapasztaltunk. Most az internet világában ez nem így van. Ma már az internet segítségével a narratíva bejön a lakásunkba. Ennek a hatásait naponta érezzük, akár az egyet nem értésekben, a generációs szakadékokban, az elvándorlásban, a múlt értékeinek cserben hagyásában.

– Mindezek, illetve annak tekintetében, hogy a szomszédos országban háború dúl, illetve hogy egyre nagyobb gondot okoz a megélhetés, mind többen félnek, szoronganak. Milyen gondolatokkal bátorítaná olvasóinkat?

– Jó, ha elmegyünk a templomba, akár a hegy tetejére, vagy a domboldalra imádkozni, meditálni, elgondolkodni az élet értelméről, önmagunkról, arról, hogy mit akarunk az életben elérni. Hogyha az ősi, örök, emberi értékek fontosak, akkor itt nálunk még megtalálhatók, és ha vissza akarunk térni hozzájuk, akkor az életünkbe is visszahozható az öröm és a boldogság. Ha a világ magyarságát tekintjük, akkor a tizen- és egynéhány millió magyar nagyon kevés. Ezekben a nagy globális mozgásokban ha csak egy pillanatig nem figyelünk, széthúzunk, nem ragaszkodunk szülőföldünkhöz, hamar eltűnünk. Szerintem csak akkor tudunk megmaradni, ha ragaszkodunk értékeinkhez, összefogunk, segítjük egymást. Jó lenne megtanítani a fiataloknak, de felnőttként is jó tudatosítani, hogy ha szerényebb körülmények között is, de itt, Székelyföldön is meg lehet találni a boldogságot. El lehet, sőt el is kell menni külföldre időnként, tanulni kell, tapasztalatot szerezni, de arra biztatnám a fiatalokat, hogy ha el is mennek, ne égessék fel a visszafelé vezető úton a hidakat. Jó lesz még a meglévő kis ház a Hargita aljában, a világot bejárva bárki rájöhet arra, hogy az itthoni kis ház igazi boldogságot jelenthet számára.