Húsz éve Székelyudvarhely a román férfi kézilabda egyik fellegvárává vált, miután a nagyifjúsági bajnoki címet nyerő generációra alapozva 2005-ben megalakult a Székelyudvarhelyi KC. Bő egy évtized alatt a klub maradandót alkotott: dobogós helyezések, nemzetközi szereplések, Challenge-kupa-győzelem. Olyan kézilabda-kultúrát teremtett, amely nemcsak a sportolókat, hanem tömegeket tudott mozgósítani. Azonban a főtámogató-klubelnök Verestóy Attila szenátor 2018-as halálával egy csapásra minden eltűnt.

Nem sikerült felnőni a feladathoz

A klub megszűnése nemcsak sportértékben, hanem identitásban is űrt hagyott. Az SZKC magasra tette a mércét, amit azóta sem sikerült megugrani. A szurkolói elvárások gyakran ütköztek a realitással: a financiális háttér teljesen átalakult, a politika pedig nem tudott – vagy nem akart – felnőni a feladathoz.
Ám a Szejke SK és a Székelyföldi Kézilabda Akadémia megalapításával feléledt a remény. Szép szavak hangzottak el: Székelyudvarhelynek helye van az élvonalban, „a Bölények Ligájának is szüksége van a tömegeket vonzó, szenvedéllyel teli udvarhelyi atmoszférára”. A felnőttcsapat kétszer is kiharcolta a feljutást, de pénzhiány miatt nem tudott elindulni az élvonalban. 2021 szeptemberében a Szejke kerete és szakmai stábja átkerült a Városi Sportklubhoz, és ismét elindultak a másodosztályban. A VSK gyorsan feljutott az élvonalba, ám a 2022–23-as idényt már túlságosan későn, kapkodó felkészüléssel kezdhette. A vezetőség az utolsó pillanatban értesült róla, hogy mégis elindulhat a legjobbak között, és minimális költségvetésből kellett játékoskeretet verbuválni. A kiesés szinte elkerülhetetlen volt.

Hiábavaló bentmaradás

A 2023–24-es szezont ismét a másodosztályban kezdte a VSK – ezúttal erős formában, magabiztos játékkal. A szurkolók ismét megtöltötték a sportcsarnokot, a közösség pedig hinni kezdett benne, hogy lehet még valami. A feljutás szinte borítékolható volt, de a 2024. februári önkormányzati költségvetés végképp lehűtötte a kedélyeket. A testület egyértelművé tette: nem lesz forrás az élvonalra, mert az „indokolatlanul költséges”. Végül a csapat mégis elindulhatott a Bölények Ligájában, egy gyengébb őszi szezont követő tavaszi feltámadás során csont nélkül kiharcolta a bennmaradást, sőt, egy 10. hellyel az udvarhelyi kézilabda legjobb eredményét érte el az SZKC megszűnése óta. A döntéshozók talán jobban örültek volna a kiesésnek, mert akkor indokolt lett volna a költségcsökkentés, így viszont ki kellett állniuk és elmondaniuk, hogy sokallják a kézilabdára fordítandó pénzt.
Igazából a mindenkori városvezetés három ciklus alatt sem vállalta fel az élvonalbeli szereplés komoly támogatását. A retorika mindig elismerő, a valóság viszont az: megszüntetni nem merik, támogatni viszont nem akarják, amit kínálnak: szépen becsomagolt középszerűség. A sportág képletesen szólva pávatánccá vált a politika számára: fél szemmel figyelik a közvéleményt, a másikkal a költségvetést. Csakhogy ezt az ingadozást a klub és a játékosok is megszenvedték. Az évek óta épített keret felbomlott, azokat a sportolókat, akiket hazacsábítottak volna, ma már nem lehet visszahozni, a jövőkép hiánya elriasztja a fiatalokat is.

Milyen csapattal?

Egyelőre nem tudni, hogy a VSK milyen csapattal indul ősztől a másodosztályban, de valószínűsíthető, hogy a rendelkezésre álló költségvetés nem teszi lehetővé egy olyan ütőképes keret kialakítását, amely reálisan harcolhatna a feljutásért.

– Jelen pillanatban folynak az egyeztetések, beszélgetések, játékoskeresések egy másodosztályos csapat kialakítására.

Azon játékosok köré kellene építeni, akik itt játszottak, és nem kaptak más csapatot eddig – ha a költségvetés engedi. Mögöttük pedig saját ifistáink kapnának lehetőséget. Csak ifikkel nem lehet másodosztályos csapatot működtetni, mert ez negatívan hat ki a korosztályukban nyújtott teljesítményükre – mondta érdeklődésünkre Sipos Lóránt vezetőedző.
De nemcsak a játékoskeret, hanem az edzői poszt is kérdéses.

– Nekem lejárt a szerződésem, egyelőre nem sikerült megegyezni a folytatásról, így nem biztos, hogy folytatom

– fogalmazott Sipos.

Mit veszítünk?

Adódik a kérdés: valóban luxus az élvonalbeli kézilabda Székelyudvarhelynek? A dolog összetett. Egyfelől igaz: a hazai kézilabda finanszírozása válságban van, az állami támogatások korlátozottak, a szponzorok megszólítása egyre nehezebb. A város talán állná a költségek felét, de a fennmaradó rész előteremtése sem könnyű. Mégis: ha egy város identitásának része a kézilabda, nem feladata-e annak fenntartása?
A legnagyobb veszteség talán mégsem a bajnoki tabellán, hanem a nevelési rendszerben és a lelátón mérhető. Olyan fiatalok, akik Udvarhelyen kezdték, de máshol érik el a csúcsteljesítményt – mert ott legalább kiszámítható, hogy lesz csapat, lesz cél. Az utánpótlás-nevelés így fokozatosan kiürül: tehetségeket nevelünk más városoknak, más kluboknak.
Úgy fest, az udvarhelyieknek kézilabdában jó ideig be kell érniük a középszerűséggel. Már nem az a kérdés, mikor lesz bajnokcsapat, hanem az, egyáltalán lesz-e csapat, amelyért érdemes megtölteni a sportcsarnokot. A városvezetés rendre elismeri a sport jelentőségét – de ha dönteni kell, mindig a papír alján szereplő számok győznek.
Pedig van, ami többet ér a pénznél. A sport, ezen belül a kézilabda nem csupán szórakozás. Közösségformáló erő, identitáshordozó, nevelőtényező. Ha Székelyudvarhely nem tud vagy nem akar méltó módon jelen lenni ezen a téren, akkor nemcsak csapatot, hanem közösséget veszít. A jelenlegi helyzet nem csupán egy klub, egy sportág kudarcáról, hanem a politikai akarat hiányáról is árulkodik. A sport a legkevesebb, amit ilyenkor elveszítünk. A jövőbe vetett hit az, amit a legnehezebb lesz visszaszerezni.