– Hogyan kezdődött ez a kaland?

– A belső indíttatás már rég ott volt a fejemben, hónapokig suttogott egy hang, hogy vásznat, festéket kéne venni… Épp egy magányosabb időszakomat éltem, és egyszer aztán elérkeztem egy olyan pontra, hogy beszereztem a kellékeket. Nem igazán tudtam, hogy mi hogy működik, hogyan viselkednek az anyagok, festékek, de elkezdtem kísérletezni, és azóta nem tudtok leállni vele. Egyébként mindig, gyermekkorom óta szerettem a kreatív tevékenységeket, mindent, ami színekkel kapcsolatos.

– Tanult azóta valahol?

– Szerettem volna, voltak próbálkozásaim, de nem jött össze és maradtam magamban. Amit most már nem is bánok, már nem is igazán szeretnék másképp festeni. Így ez egy véget nem érő folyamat… Rengeteg ahaélményt tapasztaltam meg, amikor felfedezhettem, rácsodálkozhattam valami újra, és közben ez maga a flow számomra.

– Milyen anyaggal, festékkel szeret inkább dolgozni?

– Vízalapú festékeket használok, az akril és az olajkréta a leggyakoribb, a kettő együtt vagy külön, ahogy kívánja a folyamat.

– Virágmotívumokkal kezdett, ha jól emlékszem…

– Valahogy akkor ehhez volt bátorságom. A mindennapokban, a szakmámban is használtam virágmotívumokat (Enikő manikűrösként dolgozik – szerk.megj.), volt hát egy kis tapasztalatom, ebben a témában biztonságban éreztem magam. Később kellett egy kicsi bátorság, hogy kilépjek ebből a világból, és mással is elkezdjek foglalkozni. Amúgy nagyon szeretem a virágokat, és ezután is velem maradnak, csak kell egy bizonyos hangulat ehhez a témához (is).

– A különös, néha álomszerű virágos képeidet nézegetve beugrott, hogy milyen szépen mutatnának ezek a motívumok ruhadarabokon, egy selyemszoknyán például… Az alkalmazott művészet jutott már eszébe?

– Nagyon sokat, sokszor gondoltam én is ilyesmire. De egyedül egy kicsit kevés vagyok ehhez. Bár még nem tárgyiasodott ez a dolog, nem zárok ki semmit, az is lehet, hogy a jövőben ebben az irányban is elindulok.

– Kíváncsi vagyok a hatásaira: mik azok az irányzatok, kik azok a művészek, akik inspirálják?

– Az impresszionisták nagy hatással voltak, vannak rám. Aztán az első rácsodálkozásom Gustav Klimttel kapcsolatos, még gyermek voltam, amikor anyukám kapott egy kávésdobozt Bécsből, talán a Csók volt rajta. Nagyon szeretem a fauvizmust is, tetszik a nyerseség, az a kifejezőerő a művekben, nagyon magamra tudok találni az ő világukban. Ha neveket kéne sorolnom, a hatásuk miatt most Modigliani, Kees van Dongen, Matisse, Van Gogh, Chagall jut eszembe. A mieink közül nagyon szeretem Nagy Istvánt, Györkös Mányi Albert pedig egy végtelen inspiráció számomra.

– Miről szól önnél az alkotás?

– Arról, amikor valaminek annyira átadom magam, a csendről, ami körbevesz, amikor mindent kizárok magamon kívül. Ezt az életben még sehol nem tapasztaltam meg… De a hatalmas belülről fakadó örömről is. A képen nem ez van, de ez az állapot szükséges ahhoz, hogy ami ott van belül, vagy ami foglalkoztat, megjelenjen a vásznon. Mostanában például sok tájkép kerül ki a kezeim közül, és mindenütt megjelennek a madarak, elkezdtem gondolkodni, hogy miért. Nálam ez tényleg összefügg a szabadsággal, talán mert olyan időszakom volt, amikor nem igazán éreztem, hogy idő lenne magamra, és épp ezért vonzott ez a téma. Nagyon tudok azonosulni a magánnyal is, nagyon szeretek olyat festeni, amiben ez valamilyen módon megjelenik, de mégis legyen a szépség is benne. Gyakran van, hogy nekifogok festeni, és valami kirajzolódik az egészből, egy-két folt elkezd mondani valamit, és akkor onnan indulok tovább. Volt pár olyan festményem is, amiről azt hittem, hogy nem lesz belőlük semmi, és egyszer csak egy félretett vászonban megláttam valamit, és mégis született egy kép, amit nagyon szeretek.

– Ezek szerint nincs kész ötlet, terv?

– Sokszor nem is akarom tudni, hogy mi lesz, és nincs konkrét témám, elkezdem csak úgy felhelyezni a foltokat, színeket, amihez kedvem van, ez egy intenzív befelé figyelés is ugyanakkor. A képeim visszatükrözik, ami bennem van, erre még mindig rácsodálkozom magam is. Néha rátekintek egy-egy korábbi alkotásra, és beugrik, tényleg, akkor az meg az volt, eszembe jutnak zenék, amiket akkor hallgattam. Látom az akkori hangulatomat a képen. Egyfajta terápia is ez nekem. Amikor festek, nem gondolok a jövőre, nem jut eszembe kiállítás, csak az alkotás öröme van. És az, hogy ilyenkor azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Az vagyok, akinek lennem kell.

– Mi kell ahhoz, hogy nekikezdjen festeni?

– Pár év után már megérzem, hogy mikor vagyok kreatív állapotomban. Nálam reggel és délutánonként van egy bizonyos pont, hogy átfut az érzés: na most, jön a kreatív hullám. A legfontosabb, hogy ilyenkor ne legyek korlátozva, szabadon tudjak elmerülni az alkotásban.

– Évekig csak kevesek látták a munkáit, nemrég pedig egymás után két kiállítása is volt. Hogyan élte ezt meg?

– Most is kiráz a hideg, ha belegondolok. Egyrészt olyan, mintha lemezteleníteném magam, amikor ismeretlenek nézegetik a képeimet, egy igazi érzelmi hullámvasútra kerültem, száz gondolat volt a fejemben, hogy vajon most mit néznek, hogy nézik a képeket. Nehéz ezt elengedni és csak azt megélni, hogy én boldog vagyok, örülök, hogy festhetek, és a többi nem az én dolgom. Ugyanakkor euforikus érzés is, ilyesmit sem tapasztaltam eddig.

– Apropó, elengedés: a képeitől könnyen meg tud válni?

– Jaj, nem! Csak mostanában kezdtem eladogatni belőlük, de valahogy ez az egész nagyon nehezemre esik. Én nem életvitelszerűen festek, bár legszívesebben mindig ezt tenném. Viszonylag kevés az időm alkotásra, és tudom, hogy ez mennyire értékes nekem, szerintem ezért olyan nehéz kiengedni a kezeim közül egy-egy festményt. Van olyan darab, amit nem is adnék oda soha, az érzelmi kötődésem miatt. De ez az egész, amit a festés hozott az életembe, számomra egy ajándék.