A reneszánsz kor alkimistái aranyat akartak készíteni, ha úgy tetszik, a sárból is. Azt hiszem, mindannyian érzékeljük: él a fejünkben egy már-már romantikus kép a falusi élettel kapcsolatban. Természetközeliség, ősi tudások, régmúltba mutató szokások, lovas szekér, tyúkól, fejkendős asszonyok és darabos gazdák. Ez a kollektív tudatunk alkímiája. Megalkottunk egy idealizált képet erről a világról, amely talán egykor tényleg hasonlóan nézhetett ki, de valószínűleg nem a személyes tapasztalatainkból táplálkozik. Alakították ezt a képet a népmesék, amiket hallottunk, a regények, versek, amikről az iskolában tanultunk, a hagyományőrző tevékenységek, amikbe bekapcsolódtunk, a népi és a paraszti kultúrát megjelenítő magasművészet, amivel találkoztunk. A jelen falusi társadalma azonban rohamosan távolodik ettől az idilli képtől, ráadásul ez a folyamat már elkezdődött bő száz éve.

Az utóbbi években több fotóművész, grafikus és festőművész alkotásaival találkoztam a saját generációmból, akik a rurális világ változásaival foglalkoznak és akik rávilágítanak erre a szakadékra, ami az ideális és a valós kép közt tátong. Számomra személyesen is érdekes a téma, mivel falusi iskolákban tanítok, így a munkám kapcsán nap mint nap találkozom azzal, hogyan alakul át a falusi életforma, testközelből láthatom azokat a problémákat, amelyeket a Sár és arany című kiállítás is tematizál. Éppen ezért tartom értékesnek és fontosnak, amikor a művészeti tevékenység szociális érzékenységgel és éberséggel társul.

Főcze Alpár 1995-ben született Gyimesbükkön. Tanulmányait a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában kezdte, majd a kolozsvári Művészeti és Formatervezési Egyetemen folytatta, ahol Grafika és Művészetpedagógia szakon szerzett diplomát. Erasmus-ösztöndíjjal tanult Budapesten, Olaszországban és Pécsett is. Jelenleg Budapesten él, a reklámiparban dolgozik art directorként. Azonos címmel nyílt tavaly egyéni tárlata a budapesti Ladó Galériában. Ez az első nagyobb kiállítása szülőföldjén.

A korábban említett környékbeli fiatal alkotók munkásságát tekintve feltűnik egy mintázat: többnyire olyan személyekről beszélünk, akik tanulmányaik miatt nagyvárosba vagy külföldre költöztek. Minden bizonnyal szükséges volt számukra az eltávolodás, az otthonhoz való viszony újraértelmezése ahhoz, hogy rá tudjanak látni a problémákra és túl tudjanak lépni a parasztromantika, idealizáló, talán fals képén. A nemzeti identitásba sokszor belefoglalt népi kultúra gyakran köszönőviszonyban sincs már falvaink valóságával. Kicsit félve fogalmazom meg, de úgy gondolom, hogy nagyon sok esetben már csak a mesterségesen fenntartott hagyományőrzésnek köszönhető, hogy bizonyos tevékenységek, értékek nem tűntek el teljesen, de mindez már nem organikusan kapcsolódik a hétköznapok tapasztalatához. Mintha a népinek vagy parasztinak tartott – nevezzük akárhogyan – kultúra, amit megőrzésre érdemesnek tartunk, egyszerűen meg akarna feledkezni, meg akarná tagadni például a 20. század, az államszocializmus és a posztszocialista, kapitalista korszak lenyomatait. Holott a történelem és általa a jelen értelmezhetetlen, ha bizonyos hatásokat, folyamatokat nem veszünk figyelembe.

Mondhatnánk, hogy ez a típusú érdeklődés nem új keletű, régóta foglalkoztatja képzőművészeinket. Főcze Alpár Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, valamint a Kolozsvári Iskolát – kiemelten Victor Man, Adrian Ghenie, Șerban Savu vagy épp Ciprian Mureșan munkásságát – nevezi meg direkt hatásként a saját művészetére. A kiállításon látható és a felsorolt művészek alkotásai közt természetesen lehet keresni párhuzamokat, de én nem erre fektetném a hangsúlyt. Főcze Alpár formavilága egyedi. Nem esetleges és nem is mímeli a korábban említett alkotókat.

Olajpasztell kompozíciói sötét tónusaikkal hordozzák a súlyt, ami az egyre szűkebb keretek közé szoruló falusi életformára nehezedik. Jelentése van a zöldes színvilágnak, amely egyszerre tisztelgés az alkotó mestere, Antal Imre előtt, és utal egy városi legendára, miszerint az államszocializmus szűkös éveiben a művészek cipőpasztával készítettek vázlatokat, amely idővel zöldesre fakult a papíron. A pasztell pedig, mint viszonylag olcsó technika, szintén reflektál azokra a kényszerűen választott művészi utakra, amelyeket az anyagi nehezségek szülnek. Nem véletlen a képek mérete sem. A gyimesi emberek vendégszeretők, de nehezen fogadnak be idegeneket a közösségeikbe. Ha meg akarjuk őket érteni, nekünk kell közelebb lépni hozzájuk, akárcsak ezekhez a képekhez – vallja az alkotó.

Az alkotások középpontjában az ember áll. Főcze Alpár figurái nem mesehősök, de nem is áldozatok. Olyan alakok, amelyek egy eltűnő és egy beszűrődő világ határán próbálják megőrizni identitásukat és közben alkalmazkodni az életforma megváltozásához. A népmesék és transzilvanizmus jegyében született regények világa konzerválta a paraszti világ egy korábbi állapotát. Ezek az alkotások egy későbbi, a jelenhez közelebbi állapotot őriznek meg, ahol már a modernitás kellékei is jelen vannak. Nem tájidegen módon, hanem mint a megváltozott élet részei.

Hogy egészséges-e ez a változás, arról lenne érdemes beszélgetni a kiállítás megtekintését követően. A változás maga azonban elkerülhetetlen.

A hegyektől védett, zárt gyimesi világba, ami az egyik legősibb formáját őrzi a népi kultúrának, talán mindig kicsit később érkezik el. Ugyanakkor az elmúlt száz év sürgetése itt is erős nyomot hagy.

Az alkimisták midászi vágya bár tévút volt, sikertelen kísérleteik lefektették az alapjait egy ma már nélkülözhetetlen tudománynak, a kémiának. Gyors válaszokat vártak, pedig az igazi érték valójában a feltett kérdés volt. Főcze Alpár ezzel a kiállítással nem kívánja megoldani a falusi társadalmat érintő valós problémákat, de nem is rejti hamis arany mögé azokat. Rajzaival és az Andy Warholra utaló videóinstallációjával kérdéseket tesz fel. Gondolkodásra késztet és ez talán a legnagyobb érték.

Dimény-Varga Fanni művészettörténész 

Elhangzott Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központban, Főcze Alpár Sár és arany című kiállításának megnyitóján.