A toportyántangó pe­chünkre most nem jött össze, pedig még kameracsapdát is állítottunk. A farkasok nyomát bottal üthettük, viszont panaszra még sincs ok, mert erdei kalandozásunk során könyvtárnyi érdekes és értékes információval gazdagodtunk a környezetünkben élő, legendásan félelmetes és titokzatosan vonzó vadakról Szabó Szilárdnak köszönhetően, aki a Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökség Természetvédelmi Osztályának vezetője, a téma szakértője, kutatója.

Farkast látni nagy szerencse

A WolfLIFE projekt keretében négy évig tanulmányozták e ragadozók életmódját, állományfelmérési módszereket kutattak, mert a jelenleg használt eljárással csak nagy erőfeszítéssel lehet valós képet felállítani az állományról, mivel ugyanazt a falkát a különböző vadásztársaságok többször is megszámolhatják. Az ragadozó megfigyelésének egy érdekes módja a farkasüvöltéses módszer, amikor ember vagy lejátszó utánozza a farkasok jellegzetes hangját. Ilyenkor a falka legtöbbször válaszol, de eredmény szempontjából ez is bizonytalan metódus. 
Vezetőnk is megerősítette tehát, hogy keseregni nem érdemes: a farkas rendkívül óvatos állat, az embert messziről kerüli, „nagyon szerencsésnek kell érezzük magunkat, ha sikerül megpillantanunk”. Ezért, ha a rengetegben túrázva meglátunk egy példányt, nem kell megijedni tőle, ő jobban fél tőlünk, és igyekezni is fog távolabbra kerülni. A mi dolgunk, ha lehetséges, hogy minél több fényképet készítsünk róla. Sokszor megtörténhet, hogy a közelünkben van, de egy megfelelő fedezékben, bozótos tövében meglapulva „elengedi az embert”. 

A prédaállatokat követik

A Hargitát is átszövik a farkasok által használt útvonalak, átjárók. A Nagyerdőben található Kiskettes elnevezésű helyen indultunk „farkasvadászatra”. Vízfolyások csobogása törte meg a csendet, s néha rothadó avarszaggal vegyült a friss és üdítő levegő. A farkascsapásokon barangolva tényként könyvelhettük el, hogy a falka sem lehet nagyon messze, a prédaállatok sűrűn fellelt nyomai – őz, szarvas által hátrahagyott patamélyedések, e növényevők ürüléke – egyértelművé tették, hogy bár a toportyánok nem adtak életjelet magukról, attól még éberek és figyelnek. Az őzürüléket egyébként onnan lehet felismerni, hogy olyan a formája, mint a Tik-Tak cukorka – ezt a hasonlatot a gyermekek is könnyen megjegyzik. 
A csapásokon portyázó falka megközelítőleg két hét alatt járja be a vadászterületét. Éjszakai életmódot folytatnak. Ezért a fagyott talaj nem kedvezett a farkaslesnek, mert bár járhattak az ordasok az éjszaka folyamán azon a csapáson, ahol mi is kerestük őket, viszont a nyomuk láthatatlan maradt, és a korai olvadás is keresztülhúzta számításainkat. De egyéb okai is lehettek a nyomtalanságnak. „Ranglétra” szerint a medve elkergeti a farkast, és az erdei csapáson friss medvenyomokkal is találkoztunk, így abba az irányba mi sem indultunk tovább – ugyanabból a megfontolásból, mint az ordasok. 
A tudósok szerint egyébként a farkas eredetileg nem erdei és nem éjszakai állat volt, hanem nyílt terepen élt és vadászott. Ez a tulajdonsága Alaszkában még megfigyelhető. Az eredeti jellemre az is utal, hogy a farkas nem lesből támad, miként az eredeti erdei ragadozók, a hiúz vagy a vadmacska. 

Célkereszt helyett objektív

A megfelelően belátható csapáson, egy jó szögben álló hatalmas fenyő törzsére került a hátizsákból elővett kameracsapda. Nem nagy eszköz, de infravörös érzékelővel ellátva rendkívül hasznos szolgálatot tesz a kutatóknak. A megfelelő akkumulátorral és memóriakártyával akár 3-4 hétig is működhet, sok felvételt készítve az arra járó vadakról. De nem kis meglepetésre túrázók, vadászok, fakitermelők is beleintegetnek. Ez a jobbik eset, hisz Szabó Szilárd megjegyezte: a kamerákat a projekt során, főleg az elején ismeretlenek több ízben is megrongálták, vagy egyszerűen eltávolították.
Na de nemcsak az erdőjárók, az ordasok is folyamatos mozgásban vannak. A kameracsapda felállítása közben megtudtuk, hogy a préda elejtését követően a farkasok nagy mennyiséget esznek meg egyszerre, öklömnyi csontdarabokat is lenyelnek – ezért az éhezést is sokáig bírják. Falánkságukra bizonyítékul szolgált egy lelőtt farkas gyomrában talált ló lábfeje, amin még a patkó is rajta volt, pedig biztos nem volt vashiányos a ragadozó.

Nem jelent veszélyt az emberre

Viselkedését értik legtöbbször félre az emberek, ami az ismeretlentől való félelemmel magyarázható. A farkas mint ragadozó azon igyekszik, hogy minél kevesebb energia ráfordításával jusson hozzá a táplálékához. A farkasfalkák stratégiája, hogy ellenőrzésük alatt tartják a területükön élő prédaállatokat – szarvasokat, vaddisznókat, őzeket –, és így próbálják eldönteni, hogy van-e közöttük olyan sérült, beteg, legyengült egyed, amit érdemes elejteni. Ez a jelenség tapasztalható azokban az esetekben, amikor lovas szekereket követnek ordasok. Vagyis nem arról van szó, hogy az embert meg akarnák támadni, hanem csak felmérik a helyzetet.
A hátizsákból vizelet-, ürülék-, szőrminták gyűjtéséhez kellő eszközök kerültek elő. Ezek vizsgálatából izgalmas eredményekre lehet jutni a farkas táplálkozását illetően. Megtudtuk, tájainkon a világon egyedülálló jelenség, hogy hatalmas arányban fordul elő a farkas táplálékában a kutya, akár 20 százalékot is kitesz ez az arány. Ennek több oka is van, de legfőképpen a kutyatartási szokások: rengeteg a kóbor kutya, ugyanakkor a pásztoroknál még mindig szokás, hogy tavasszal összeszednek mindenféle ebet, majd ősszel egyszerűen nem hozzák vissza őket a hegyről, hanem elzavarják, hogy ne kelljen télen etetni, így azok a négylábúak a farkasok áldozatai lesznek.
Mi sem lettünk farkasvacsora, és táncolni sem sikerült velük, de azért közelebbről – élőhelyükön keresztül – rendkívül érdekes volt jobban megismerni tájaink e tiszteletreméltó, intelligens ragadozóit.