– Több mint két évtizede altruista módon vállalja azt, hogy Csíkszentgyörgy községben életben tartsa a közösségi életet azzal, hogy tematikus rendezvényekre hívja és a népszokások gyakorlására biztatja az embereket. Mi az ön első meghatározó közösségi élménye? 

 – A menasági lakodalmak, amikor az úton vonult végig a lakodalmas násznép. Kislányként gyakran végigkísértem a menetet, vagy az út széléről, máskor a templomkapunál nézem végig az eseményt, és hallgattam, ahogy a férfiak és a nők énekelnek. Érdekesek és izgalmasak voltak számomra ezek az alkalmak, a székely ruhába öltözött, mókázó emberek. Mindig számontartottam, hogy kinek lesz lakodalma a faluban, és elmentem megnézni. Sok népdalt tanultam meg ekkor, hiszen a felvonuláson végig énekelt a nászmenet. Nem beszélve arról, hogy a szomszédunkban lakó Dáné Sándor bácsi mindig elkötötte az utat az ifjú pár előtt, mindig újabb és újabb mókás feladatot talált ki számukra, aminek a teljesítése fejében engedte tovább őket. Ma már egyre kevesebb az ehhez hasonló esküvő, elmaradozik a leányos háznál a menyasszony kikérése, az emberek többnyire rendezvénytermekben szervezik meg az ünnepséget, ahová autóval mennek a vendégek, és hát természetesen a násznép előtt is egyre ritkábban kötik el az utat.

– Nemcsak a lakodalmi szokások változnak, átalakul az emberek társasági élete, a faluközösségek működése is. Milyen előkészületeket igényel ma egy közösségi esemény megszervezése?

– Fiatal koromban például a farsangtemetés idején a családok maguktól készültek az eseményre, mindenkinek magától értetődő volt, hogy a kikapcsolódásra és hagyományápolásra lehetőséget teremtő eseményeken részt vesz. A szervezés tehát nagyjából annyiból állt, hogy megtartottuk a farsangot. Erre a rendezvényre ma már heteket készülünk, e-mailben, szórólapon meghívókat küldünk ki, a közösségi médiában hirdetjük az időpontot, én pedig személyesen is megszólítom azokat a családokat, akik kulcsfigurái a farsangtemetésnek, és tudom róluk, hogy a jelenlétük másokat is ösztönöz arra, hogy bekapcsolódjanak. Ez a személyes megszólítás működik inkább, mert az emberek ma már gyakran nem is reagálnak az egyszerű meghívóra. Bár tudják, hogy évente van ez a rendezvény, elvárják, hogy személyesen is meghívjuk és megkérjük őket arra, hogy segítsenek például a kínálkozásban, a vendégcsoportok fogadásában… Változott a közösség dinamikája, mert sokan már nem a faluban dolgoznak, hanem vagy a városba járnak be, vagy külföldre mennek szezonmunkára. A mindennapjaik egy jelentős részét tehát máshol töltik, kimaradnak az eseményekből, kevesebb figyelmük, idejük marad a falu dolgaira. 

– Közösségi emberként mit tapasztal, mit jelent a társasági életben való részvétel? 

– Az együtt levésnek nagyon fontos hozadéka, hogy az ember nem érzi magát egyedül, van, akikkel megossza a saját és a falu dolgait. Ezt tapasztalom például, amikor a Repülj Madár Egyesület tagjaival készülünk egy rendezvényre, és előtte próbákat tartunk. A próbákat követően mindenkinek igénye van arra, hogy még leüljünk és beszélgessünk a falu híreiről, a családok eseményeiről. Sokszor késő estébe nyúlóan még itt vagyunk, senki nem siet haza. Amikor a közösségben van az ember, akkor érzi meg annak megtartó erejét és azt, hogy közösségi tagként létre tud hozni valami olyat, amire egyedül nem képes. 

– Főállásban tanítóként dolgozik, jól ismeri tehát a kisgyermekek világát. Ők hogyan illeszkednek be a közösségbe? 

 – Ma már nem gyalogosan és csapatokba verődve jönnek az iskolába, hanem autóval hozzák a szülők őket. Délutánonként sem láthatjuk őket úgy a falu között játszani, mint azt annak idején mi tettük. Vasárnap délutánonként például hosszan sétáltunk a falun, a házak előtti kispadokon ültek a felnőttek, és beszélgettek. A mai gyermekek a felnőttek által megszervezett eseményeken érintkeznek egymással, a közösségi játéktól kezdve a kézműves-tevékenységig. Ezeken viszont szívesen részt vesznek. Sokszor tehát azon múlik egy-egy falu közösségi élete, hogy van-e, aki felvállalja az események szervezését és lebonyolítását. De Menaság ilyen szempontból jó helyzetben van, mert mindig volt a faluban olyan tanító, aki felkarolta és működtette a kulturális életet, ebbe nőttek bele az egymást követő generációk, volt és van tehát, amire alapozni. Már az 50-es évekből vannak olyan fotók, amelyeken a falu kulturális eseményei vannak megörökítve. De a családokban is sok olyan szokás élt, ami a társasági élet működését szolgálta.

– Mondana erre példát?

 – Családunkban karácsony estéjén mindig eljártunk egymáshoz énekelni. Úgy nőttem fel, hogy karácsonyeste jöttek hozzánk a szomszédok és a keresztszüleim, hogy az ajtóban az ünnephez kötődő énekekkel köszöntsenek. Édesanyámék felöltöztek és velük együtt mentek a következő házhoz, és így házról házra járták a barátokat. De gyakran karácsonyi előadás volt a faluban, ahol szintén összegyűltek az emberek. Gondoljunk bele, hogy ehhez képest milyen csendesek mostanában a karácsonyi esték, az emberek többsége otthon, szűk családi körben ünnepel. Szerencsére vannak még települések, köztük a miénk, ahol nyomokban él még az éneklés szokása. 

– Említette, hogy Csíkmenaságon a helyi tanítóknak köszönhetően – mint ön is – mindig jó kulturális és közösségi élet volt. Van, akinek továbbadja a feladatot?

– Úgy látom, a tanítványaim közül lesz, aki továbbvigye ezt a nemes feladatot. Már vannak, akik a helyi múzeum vezetésébe is besegítenek, például ha nem vagyok itthon, akkor egy néprajz szakos volt tanítványom, aki most már Kolozsváron tanul, gyakran felvállalja, hogy tárlatot vezet. Abban bízom, ha azt látják a fiatalok, hogy szeretettel és lelkesedéssel teszem a dolgom, átérzik ők is, hogy ez szép és értékes munka. Az idő múlásával pedig egyre nagyobb érték a közösségi munka.