– Mikor és hogyan találkozott először a vitorlázással? Mikor érezte úgy, hogy ez az, ami igazán Önnek való?

– Sokkal korábban találkoztam vele, mint ahogy azt gondolni lehetett volna. Tizenéves lehettem, amikor Balatonfüreden összefutottam egy nemzetközi vitorlásverseny hajóparkjával. A színes kötélzet, a vitorlák, az árbócok, az emberek mozgása lenyűgözött. Ez egy Európa-bajnokság volt, és elképesztően tetszett a szervezettség csendje, ami körbelengte az egészet. De akkor még nem gondoltam, hogy nekem is közöm lehet ehhez. Sok minden tetszik az embernek az életben, amihez végül nincs köze.

– Mikor vált ez többé, mint egyszerű érdeklődés?

– A kenus pályafutásomat 27 évesen zártam le. Akkoriban hajóépítőként dolgoztam a Velencei-tónál saját klubomnál, és kerestem valamit, ami a munkám mellett kikapcsol. Kenuzni már nem volt kedvem, mert az a múltat jelentette számomra. Vitorlázni kezdtem, először pusztán kedvtelésből. Azt hittem, csak kiülök a vízre, ringatózom kicsit… Aztán ez a világ másodpercek alatt beszippantott. A szél ereje, a természet, a lehetőségek elindították a fantáziámat.

– Hogyan lett a hobbi cél, majd küldetés?

– Lépésről lépésre haladtam: először a Velencei-tó, aztán a Balaton, majd a tenger. A tengeren pedig már a végtelenség, az óceán várt. Fokozatosan egyre komolyabban vettem, és ahogy nőtt a szenvedély, úgy kezdtem képezni magam. Az, hogy „kimegyek az óceánra”, egyszerű mondat. De mögötte évek tanulása van: navigáció, hajózási szabályzatok, meteorológia, nyelvtudás. Az angolt például emiatt kezdtem el tanulni, hiszen a hajózás nyelve is ez.

– Mikor lett világos, hogy ez lesz az útja?

– Először kis hajóosztályban versenyeztem, aztán áttértem az olimpiai hajóosztályra. Korábban is olimpikon voltam kenuban, így természetes volt, hogy a vitorlázásban is ez lett a cél. Hajót építettem, válogatott lettem, olimpiai kerettag is voltam. De 1984-ben – hiába vezettem a rangsort – Magyarország politikai döntés miatt nem vett részt az olimpián. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem: nem akarok többé olyan világban élni, ahol mások döntenek helyettem.
– Ez indította el az óceáni kalandot?

– Igen, egy barátommal – egykori kajakossal – eldöntöttük: ha nem mehetünk az olimpiára, akkor elindulunk az óceánra. Ott nincs senki, aki eldönti helyettünk, hogy mehetünk-e vagy sem. Ez szabadság volt a szó legteljesebb értelmében. Útlevelet persze nem kaptunk, hát disszidáltunk. Egy hónapos útlevéllel mentünk ki az Adriára, ott vízre tettük a hajót, és elindultunk a nagyvilágba. Úgy voltam vele: emberként nem Magyarországra, hanem a földre születtem, és amíg nem bántok senkit, nem követek el bűncselekményt, hadd mehessek, ahová szeretnék. 

– Nem félt? Vagy épp ez volt a lényeg: hogy nem lehetett visszalépni?

– Nem félelem volt bennem, hanem elszántság. Azt vallom, kétféle ember létezik: az egyik álmodozik, de rögtön keres kifogásokat, miért nem lehet megvalósítani. A másik – mint én –, ha egyszer valamit a fejébe vesz, onnantól csak azt keresi, hogyan lehet megcsinálni. Soha nem az akadályokat láttam, hanem a megoldást.

– Ez egyfajta személyiségi jegy, nem? Hiszen sokan már az első nehézségnél visszafordulnak.
– Valóban. Fegyelmezett vagyok. Nem megyek fejjel a falnak, de amit lehet, azt megcsinálom, ha kell negyvennyolc órát dolgozom megállás nélkül, sőt a tengeren igazából tizenöt perces rövid alvásnál többet nem engedhetsz meg magadnak büntetlenül, mert eltévedhetsz, vagy kiszolgáltatod magad az óceán szeszélyeinek. Az én „lehetséges”-fogalmam talán tágabb, mint másoké. Nem vállalkoztam lehetetlenre. De ha már tudtam, hogy valamit meg lehet csinálni, akkor meg is csináltam. Hajót építettem, átvitorláztam az Atlanti-óceánt, visszajöttem. Minden lépést végiggondoltam. Az óceán egyszerre veszélyes, ugyanakkor kiszámítható is, tudja a hajós, mikor, mire számítson. Könnyű volt megküzdenem a nehézségekkel. Az életben nem féltem semmitől. Illetve féligazság, mert valamiféleképpen az emberi társadalomban mégis kicsit félek. A társadalom veszélyesebb, mint az óceán, mert utóbbi egy olvasható közeg számomra. 

– És amikor kint volt az óceánon? Egyedül?

– Ott minden más. Az óceán a mindenkié, és mégis senkié. Teljes szabadság, de teljes felelősség is. Tudni kell, mit csinál az ember. A legfontosabb az önismeret és a célkitűzés. Ha egyszer eldöntöttem, hogy valamit végigviszek, akkor nincs visszaút. Az elpazarolt energia, ha valaki valamit elkezd, aztán feladja. Nálam ilyen nem volt.

– Mennyit jelentett ebben a kitartás, a munkabírás?

– Sokat. Akár több napon át is dolgoztam egy huzamban a hajón, ha kellett. A digitális világot is felnőttként tanultam meg, mert szükség volt rá. A cél szentesíti az eszközt, és ha érdekel valami, akkor nem számít, hogy fárasztó-e, fáj-e. A cél irányítja az embert.

– Az első óceáni kalandról visszatérve milyen fogadtatásban volt részük? Nem féltek a megtorlástól? 

– 1987 tavaszán, két és fél év után hazatértünk Magyarországra. Egy saját építésű, 8 méteres vitorlással jártuk be a világot – Afrika partjai mentén, a Dél-Atlanti-óceánon keresztül eljutottunk egészen Dél-Amerikáig. Mindent magunk csináltunk: a hajót megépítettük, az utat megterveztük, a széllel és az elemekkel megküzdöttünk. A sportszolgálati útlevél volt az egyetlen hivatalos papír, amit indulásunk előtt útravalóul kaptunk. Amikor hazaértünk, senki nem várt. Sem fogadtatás, sem kérdés. Egyszerűen átsétáltunk a határon, mintha csak a szomszéd megyéből jöttünk volna. Néhány héttel később az akkori Országos Testnevelési és Sporthivatalnál – mai sportminisztérium megfelelője – jelentkezni kellett, mert tőlük kaptuk az útlevelet. Kértek tőlünk egy úti beszámolót. Részletesen összefoglaltuk az útvonalat, a viharokat, az emberi és természeti kihívásokat, amiket túléltünk. A párttagok meg csak lestek a beszámoló hallatán, hősök nem lettünk, de annál fontosabb, hogy hazaérve nem esett bántódásunk. 

– Mit mondana azoknak, akik ma, ebben a világban keresik a saját „óceánjukat”?

– A legfontosabb az elhatározás. Ha eldöntötted, hogy mit akarsz, akkor onnantól nem lehet kifogást keresni. A világ nem akadály, az ember saját maga az. Aki igazán akar valamit, annak nincsenek határok.