Hargita megye a közel százezres szarvasmar­ha-állománnyal az or­szágban a második helyen áll Suceava mögött. Az állomány közel 80 százaléka tejelő tehén, a húsmarha aránya körülbelül a fennmaradó 20 százalék – tehát a tejtermelés a domináns ágazat. Ezen belül nálunk első helyen a piros-tarkák, második helyen a holstein-fríz típusok vannak.

A megyei szarvasmarha-ágazat helyzete összetett: a nehézségeket főleg a tej árának ingadozása és a munkaerő hiánya adja, de a tőke hiányától is szenved az ágazat, illetve nincs tartalék, nincs forrás fejlesztésre. Az elmúlt két év szárazsága elvitte a készleteket, sokan takarmányt kellett vásároljanak. Az idei kilátások jobbak ugyan, de a fagyosszentek nyomot hagytak a vetéseken – vázolta érdeklődésünkre Gál Attila falugazdász, állatorvos. A tejtermelés terén komoly különbségek mutatkoznak a kisebb és a közepes-nagy gazdaságok között. Míg az utóbbiak – főleg társulások, szövetkezetek vagy saját feldolgozóval rendelkező farmok – jobb tárgyalási pozícióban vannak a felvásárlókkal szemben, a kisebb gazdák sokszor ki vannak szolgáltatva: feldolgozás nélkül, közös értékesítési lehetőségek híján egyre nehezebb talpon maradni. A támogatások mértéke csökkenőben, a költségek emelkednek, és a tej felvásárlási ára sem tart lépést az inflációval. Így ma már egy 5–10 tehenes gazdaság nem tud biztos megélhetést nyújtani, ahhoz, hogy egy család fenntarthatóan és stabilan megéljen belőle, legalább 20–30 tejelő tehén szükséges – mondja Gál. – 30 fölött már biztosabb a helyzet. Ha valaki 50–60 tehénnel dolgozik, az már komoly szint – de persze az is számít, hogyan csinálja, mert van, aki 20 tehenet is jól menedzsel, más pedig 40-ből sem tudja fenntartani a gazdaságot – mutat rá a szakember.

Nem véletlenül vonzó a húsmarhatartás

A húsmarhatartás egyre több gazdát vonz, mivel általánosságban elmondható, hogy a területek adottak, a géppark rendelkezésre áll, és kevesebb munkaerő szükséges. – Az úgynevezett selejttehén és a borjú ára most a csúcson van – mondja Gál, aki szerint az eddigi évekhez képest a jelenlegi húsmarhaárak kimagaslóan jók. A húsmarhatartás megyénkben jellemzően a li­mou­sin, angus és piros-tarka fajtákra épül. A borjakat 8–10 hónapos korukban, 250–450 kilós súllyal értékesítik – szinte kizárólag élő állatként, országos vagy exportpiacra. A termelés túlnyomó része tehát nem marad helyben, hanem más megyékbe vagy még gyakrabban külföldre kerül. Jelenleg közel 60 gazdaság foglalkozik nálunk húsmarhával – vannak vegyes farmok is, de inkább az a jellemző, hogy a gazdák vagy tejre, vagy húsra állnak rá.

Hagyomány és ragaszkodás – de újítás is kell

Gál Attila szerint annak, hogy a székely gazdák ragaszkodnak a földhöz és a marhához, egyszerre vannak történelmi, kulturális és gazdasági okai. Ezzel is magyarázható a kimagaslóan magas marhaállomány. – A magyar ember inkább marhatartó. Ez így alakult ki, és van benne igazság – mondja a falugazdász. A marhatartás örökölt életforma is, de napjainkban a generációváltás döcögős, sok idősebb gazda még mindig maga akarja kézben tartani az irányítást, így nehéz valódi átadásról beszélni. – Vannak ügyes fiatalok, de a nulláról elindulni nagyon nehéz. Sokszor 10-20-30 év munkája van egy-egy működő gazdaság mögött. A földvásárlás – a tulajdonviszonyok tisztázatlansága miatt is – nehézkes, illetve drága, az eszközök szintén drágák, a támogatások viszont csökkennek. A bürokrácia sem segít, pedig nem papírmunkára szerződtek a gazdák, hanem arra, hogy állatot tartsanak és földet műveljenek. Tehát aki belevág, annak hosszú távú terve kell legyen, és kezdetben legyen más jövedelmi forrása. Ez nem a gyors siker világa – vázolja a kihívásokat a szakember. Hozzáteszi: a gazdaságok száma ugyan csökken, de az állatlétszám szerencsére stagnál. Ez azt jelenti, hogy bár a kisgazdák felhagynak a marhatartással, a nagyobbak bővítik az állományt. Hargita megyében a közepes gazdaságok jellemzőek, nagyüzemi méretű nincs sok.

A közvetlen értékesítés egyre több gazda számára jelent kapaszkodót. A tejautomaták elterjedtek, és egyre többen készítenek sajtokat, ami nagyobb hozzáadott értéket jelent. Az importtermékekkel ugyanakkor nehéz versenyezni árban – a hazai termelés önköltsége magasabb –, a jövő kulcsa ezért vélhetően nem a mennyiség, hanem a minőség, a helyi márkák és a tudatos vásárlók halmazainak közös metszete. Gál Attila szerint, aki ma marhát tart, annak nemcsak szíve, hanem esze is kell legyen hozzá – de aki jól csinálja, annak még mindig van helye ebben a világban.