Jelenünk diákságának felfoghatatlan lehet, hogy 1956. október 25-ét követően mivel kellett szembenézniük azoknak, akiket a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, egy azelőtt való nap tartott diákgyűlés miatt ítéltek börtönre – vetődött fel a kérdés, amikor a máréfalvi Balázs Imre Képtárba érve Simó Mária kulturális referenssel beszélgettünk a haláláig Vácon alkotó művészről.

– Bár én személyesen nem ismerhettem Imre bácsit, sokan emlékeznek rá meleg szívvel, akik szerint a börtönévek és a megtorlás ereje, bár festményein érződött, életvidámságát nem szegte meg. Sokatmondó, hogy egyik alkalommal, mikor hazalátogatott, úgy fogalmazott: „Istenem, ez a világ milyen szép!” Balázs Imre történetében számomra ez a mondat leginkább megrendítő

– fogalmazott Simó Mária csodálva, hogy sem a rezsim ádáz büntetése, sem a börtönmagány nem tudta elvenni az alkotó „világra tekintő kíváncsiságát”.

Sötétből a fénybe

Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a börtönévek hatását úgy írja le Balázs Imre festményeit szemlélve, hogy: „a különösséggel megélt emberség és embertelenség, a benti szűk terek és sötétség életre szóló tapasztalatai rávetültek a kinti, későbbi évek élményeire és ihletői, belső alakítói voltak a sajátosan Balázs Imre-i festői világnak, a szűk terekbe komponált portréknak, csendéleteknek. Előhívták életművének legkarakteresebb vonulatait, például az erősen szubjektív történelmi-biblikus témájú képeit vagy a színházi tematikát mint különös és sajátos koncepciójú kompozíciókat.”

Balázs Imre képei kétségtelenül magukba zárták a börtönévek árnyait, Simó Mária kíséretében szemlélve a tárlatot úgy hat: a falakról a szemlélőre tekint megannyi arc, amelyeket nem lehet azonosítani, némelyik tekintet nélkül, némelyik a vallatótisztek drákói arcvonásait hordozva.

– Ezen az arcon látszik, hogy egy cellából bámul ránk. Mintha azon a reménysugárnyi résen tekintene ki, amelyen egykor a szamosújvári börtönből lehetett

– fogalmazott Simó Mária, Balázs Imre egyik grafikájára mutatva.

Kierőltetett magány

Több ’56-os visszaemlékezésben szerepel, hogy a szamosújvári börtönben a magánzárka és a börtönmunka volt a rabok napi tevékenységének helyszíne, a művésznek mindkettőből jutott tárlatvezetőm szerint, ám a magánzárkák magányát máig emlegetik a rá emlékezők.

– Interjúkból és magánbeszélgetésekből tudom, hogy felületesen beszélt a magánzárkákról. Zömében annyit mondott, hogy többször volt magánzárkába zárva napokig, ám a magányban megélt nehéz percekről nem beszélt. Reggeltől estig, majd estétől reggelig sötétségben, teljesen magára maradva, és a napi háromszori étkezés helyett csak egyszer kapott enni. Nehéz elképzelni, mit jelenthetett ez a bezártság és kiszolgáltatottság egy olyan ember számára, aki művészként különösen érzékenyen figyelte a világot és az emberi lelket

– folytatta Simó Mária.

Tisztes és becses örökség

A művész munkáiból összeállított tárlatot 2022-ben rendszerezték és bővítették, ám helyszűke miatt a községvezetésnek nem volt lehetősége az összes alkotást kiállítani. Ennek ellenére több kezdeményezésen is gondolkodott már Simó Mária, ami népszerűsítheti az alkotó életművét, örökségét: egyebek mellett vándorkiállítássá alakítanák a tárlatot és Máréfalvára is lehoznák a Sepsiszentgyörgyön megtekinthető másik Balázs-gyűjteményt.

– Nekünk, máréfalviaknak különösen nagy kincs, hogy egy ilyen érték maradt ránk. Feladatunk, hogy minél több embernek, diáknak megmutassuk, ismertessük az alkotó életét, annak nehézségeit és másolandó szemléletét, ahogy a körülmények ellenére képes volt a világra tekinteni. Az ő története arra is emlékeztet bennünket, hogy az otthonhoz való kötődés nem feltétlenül a távolságon múlik. Az ember magával viszi az emlékeit, a családi történeteket és ízeket, de megőrzi a szívében, és valahol mindig visszavágyik

– emelte ki Simó Mária, hozzátéve, annak ellenére, hogy 1987-ben Vácra költözött Balázs, minden évben hazalátogatott a település búcsúünnepére.

– Balázs Imre történetében az emberi tartás, a szülőföldhöz való ragaszkodás és a művészet iránti elkötelezettség egyaránt figyelemre méltó. Életútja azt mutatja, hogy a történelmi megpróbáltatások ellenére is meg lehet őrizni az emberi érzékenységet és az alkotás iránti igényt. Azt szeretném, ha a máréfalviak, különösen a fiatalok, nemcsak a nevét ismernék, hanem azt is tudnák, milyen életút áll a festmények mögött. Ha a képtár látogatása után egy-egy diák más szemmel néz a kiállított alkotásokra, vagy büszkébben gondol saját településének értékeire, akkor már tettünk egy lépést az örökség továbbadása felé – zárta beszélgetésünket Simó Mária.

Aztán csend lett…

Hetven éve, a budapesti forradalmi események híre hallatán Erdélyben is elindultak kisebb megmozdulások, amelyek a szocialista rezsim elnyomó ereje ellen irányultak. Balázs Imre azon sokak közé tartozott, akik áldozatául estek a békés forradalom magvait eltipró erőknek: egy diákgyűlés megszervezése miatt, uszítás és nyílt lázítás vádjával ítélték hét év börtönbüntetésre. A később grafikussá és festőművésszé vált Balázs ekkor még a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, az október 24-re szervezett diákgyűlésükre pedig maga az egyetem rektora, Daniel Popescu kérte az állambiztonsági szervek beavatkozását. Az 1956-os megtorlásokat jegyző történeti dokumentumok szerint Balázsék egy román–magyar békés diáktüntetést szerveztek volna más egyetemekkel, kiáltványukban olyan kéréseket fogalmazva meg, mint az egyetemi autonómia biztosítása, a nyugati egyetemekkel való kapcsolattartás biztosítása, valamint hogy a művészeti iskolákban az orosz és román irodalom oktatása választható tantárgy legyen. Balázs Imrét, két társával, Tirnován Vid Arisztiddel és Walter Frigyessel együtt, október 25-én reggel tartóztatták le. Hétéves ítéletéből három évet kellett letöltenie, Balázs Imre közkegyelemmel szabadult 1959-ben.