György László (képünkön) 82 éves: 1943-ban született, és a mai napig Csíkszent­imrén lakik feleségével. A bejáratnál felfigyelek a kézzel faragott lengőajtóra. A ház bejárati ajtaja felől azt írja: Dicsérd az Istent az új napért; az udvar felőli oldalon pedig: Hálát rebeg a lelkem e napért. Azt már a beszélgetésünk során tudom meg, hogy Laci bácsi fából készült munkái és alkotásai többfelé megtalálhatók Alcsíkon. Így legelőbb erről kérdezem.
– A fafaragás úgy jött, hogy Sepsiszentgyörgyön dolgoztam 1962-től 1972-ig. A bukaresti UCECOM (Kisipari Szövetkezetek Országos Szövetsége – szerk. megj.) szervezett egy hatvannapos faragászati tanfolyamot. Minden város kisipari szövetkezeteitől kiválasztottak pár embert, akik részt vehettek a képzésen, összesen voltunk vagy harmincnyolcan. Ez nem népművészeti, hanem stilizált faragászat volt: barokk, reneszánsz, rokokó. Az volt a fontos, hogy akiket beválogattak, szeressék is a faragászatot, érdekelje őket és tudjanak nagyon jól rajzolni. Kitettek egy tárgyat, adtak egy táblát, egy ceruzát s egy radírgumit, s azt le kellett a lehető legpontosabban rajzolni. Megtanították, hogyan kell árnyékolni, honnan jön a fény, hova esik az árnyék. A kedvencem a barokk stílus volt, az volt az egyik legnehezebb, de szerintem a legszebb is. De később, amikor hazajöttem s itthon kezdtem dolgozni, szinte teljesen át kellett térjek a népművészeti faragászatra. S aztán mindig, ha új motívumokat láttam, akkor próbáltam megjegyezni, s aztán megcsinálni.
Készített iskolakaput, egyházi bútorokat, kép- és tükörkereteket, ajtótokozatokat, sétapálcát és még sok minden mást. Beszélgetésünk során meg is mutatott néhányat a munkáiból: sok apró motívum, mind a pontosság és a minőség igényével elkészítve. Egyik unokájának faragott egy kis betlehemet is – de készült a kommunizmus idején betlehem a templom számára is, ami mérete és kockázata tekintetében is jóval nagyobb volt.

Egy idő után elkezdtünk a régi idők karácsonyaira visszaemlékezni, pontosabban Laci bácsi és felesége, aki, bár először azt mondta, nem szeretne szerepelni az írásban, bennünket hallgatva mégis megosztott egy-két emléket: 
– Gyermekkoromban olyan szerényen ünnepeltük a karácsonyt, nem volt ennyi csillogás-villogás, mint most. Az advent az advent volt, jártunk a hajnali misére és készültünk lelkiekben az ünnepre. Sokkal tisztább volt az ünnep akkor, én emlékszem, hogy ötödik osztályos voltam, amikor megtudtam, hogy az angyalka kicsoda – s ma már az óvodásoknak sincs meg ez a kicsi tiszta öröm.
Kérdésemre, hogy egykor mi került a fára és a fa alá, Laci bácsi, egyet igazítva az asztalon pihenő, fából készült karácsonyi díszen, azt válaszolta: 
– Kérem szépen, ennyi édesség s csokoládé nem volt, hanem ami keménycukorkát év közben innen-onnan meg tudtak venni, azt otthon, házilag becsomagolták: vágtak sztaniolpapírból kicsi lapokat, s abba, a két végét cérnával megkötték, s az volt a szaloncukorka. Esetleg a végeit bevagdosták, s akkor olyan recés, mintás lett. S amikor vége volt az ünnepeknek, azokat a papírokat eltették, hogy legyen jövőre is. De úgy is volt, hogy a dióba beleszúrtak egy gyufaszálat, majd lefestették ezüst- vagy bronzfestékkel, s azt felkötték a fára. Volt, aki piros, apró almát kötött fel. Ezek kerültek a fára, s úgy tudtunk gyermekként örvendeni annak a néhány szem diónak, almának. Mi öten voltunk testvérek, s édesanyám, nyugodjék, úgy csinálta, hogy sütött fonott kalácsot, s nagyság szerint azt rakta be a fa alá. A legnagyobb testvér kapta a legnagyobbat, s úgy attól lefelé. Akkoriban a karácsony szelleme egészen más volt.
A fényűzést a mód se engedte, de a rendszer se. A kommunizmus ideje alatt nem nézték jó szemmel a karácsonyt mint vallási ünnepet. Laci bácsi úgy emlékezik vissza, hogy „a nagy kommunisták” nem is mondták karácsonyi ünnepeknek, hanem úgy mondták, hogy „December, az ajándékok hónapja”.
Az újévi szokásokról is beszélgettünk, hogy milyen hagyományok éltek akkor, és ezekből mi maradt meg napjainkra. Mosolyogva állapítottam meg, hogy magam is őrzök több szokást, amit az idősebb generációk örökítettek át. Ilyen például, hogy újév napján sosem megyünk be a szomszédba üres kézzel, viszünk egy szép forma fenyőfacsutakot, hogy az új évben legyen bőség a háznál. De a Laci bácsi által elmeséltek között akadtak számomra ismeretlen szokások is. Tudta a kedves olvasó, hogy karácsony estéjén és szilveszter éjjelén nem szerencsés a házban vagy a ház táján semmit madzagon, dróton vagy kötőn lógva hagyni? Laci bácsiéknál még a törülközőket sem hagyják a szárítón lógni, mert nem hoz szerencsét. 
Vasárnap délutáni kávézásunk végéhez érve arról kérdeztem Laci bácsit, hogy visszagondolva az eddig megélt jó néhány karácsonyra, mi az, ami a legkedvesebb emléket hagyta a szívében. 
– Az, hogy édesapámmal mehettem a hajnali misére. Az nekem akkor nagyon nagy élmény volt. Ott vagy ministrálni kellett, vagy a fúvót nyomni a kórusban. Ami még nagy öröm volt, hogy fehér karácsonyok voltak, hatalmas nagy havakkal, s ott játszottunk az utakon álló napokat. Nagyon ritka volt akkoriban, hogy ne legyen hó karácsonykor. A szekerek és a szánok jól lenyomták a havat, s az napközben, ha egy kicsit megolvadt s utána megfagyott, azon a jeges-havas úton csuszonkáltunk, s ott játszottunk. Sokszor át voltunk fagyva egészen, cipőnk, lábunk el volt ázva, s akkoriban nem volt hét-nyolc pár cipője a gyermekeknek, csak egy. S az a bőrcipő, mikor átázott, alig-alig száradt meg a kályhán másnapra. S így teltek a telek s az ünnepek, s olyan szép volt, s olyan boldogan éltük meg…