– Festészeti szakon végzett, aztán váltott. Miért választotta végül a művészettörténészi pályát a festészet helyett?

– Miután a középiskolában elvégeztem a festészet szakot, kihagytam egy évet, mert nem voltam biztos abban, hogy milyen területen szeretnék továbbtanulni. Nagyon szerteágazó volt az érdeklődésem: eleinte gondolkodtam fogtechnikai tanulmányokon is, de ennyire nem akartam eltávolodni a művészetektől, ezért ez az opció hamar kiesett. Így jött az ötlet, hogy megpróbálom az elméletet: nagyon megszerettem a művészek alkotói világát vizsgálni, korstílusok szerint azonosítani. Később tárlatokat is nyitottam, az egy másfajta, de hasonló örömforrás.

– Karrierként tekint a művészettörténészi munkára, vagy inkább egy intuitív, érzelmi kapcsolat ez?

– Általánosan érdekelt a művészettörténet, és szerettem volna bővíteni a tudásomat, de aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy szeretnék galériáknál vagy múzeumoknál dolgozni, kiállításokat szervezni, kutatásokat végezni. Megpróbáltam ebbe az irányba menni, ez alapozta meg azt is, hogy a disszertációmban a XX. század második felének művészetével foglalkoztam.

– Hogy került a szentegyházi Csak-Art Képzőművészeti Egyesülethez?

– Az egyetemi tanulmányokat követően elkezdtem járni kiállításmegnyitókra. Többször felkértek tárlatmegnyitásra, és éppen egy ilyen megnyitón találkoztam a Csak-Art egyik tagjával, Lőrincz Imre Levente grafikussal. Ez a 2024-es Szárhegyi Művésztelep táborzáró kiállítása volt, érdekes és sorsszerű dolog, hogy éppen akkor találkoztam Imrével, hiszen a középiskolai évekre is ő készített fel. Elmondta, hogy van ez az egyesület, és megkért, hogy a szeptemberi tárlatukat én nyissam meg. Egy szombati napon volt a kiállításmegnyitó, hétfőtől pedig már az egyesület tagjaként jártam a rajzóráikra.

– Milyen tevékenységeket tart az egyesület, és mekkora az érdeklődés?

– Hétfőnként rajzköröket tartunk, amire nagyjából tíz személy jár rendszeresen. Általában csendéleteket, portrékat, tanulmányokat rajzolunk, vagy gyorsvázlatokat készítünk. Az alkalmak során korrektúra is van, de nem határozzuk meg a stílust, nem szabunk szűk kereteket. Például, ha csendéletet rajzolunk, akkor mindenki a saját stílusa szerint, saját elképzelései alapján alkothat, hogyha szeretne, akkor csak egy részletet nagyít fel, és azt rajzolja meg. Aztán a végén a szakmai koordinátorunk, Imre átnézi ezeket, szakmailag értékeli a munkákat, visszacsatol, de igazából bárki hozzászólhat. Szoktunk gyermekfoglalkozásokat is szervezni, sőt, ha felkérnek, workshopokat is tartunk. Közös cél az is, hogy idén nyáron szervezzünk egy egész hetes alkotótábort, amelyre szeretnénk meghívni ismertebb művészeket is. Velük beszélgetnénk, motiválva a rajzkör tagjait.

– Mekkora figyelmet fordít az egyesület a szakmai­ság átadására?

– Igyekszünk figyelni arra, hogy a szükséges alapokat – például a színkeverésről és technikákról – elmondjuk, de nem úgy kell elképzelni ezeket a köröket, hogy szigorú szabályok mentén dolgozunk. Azért sem feltétlenül megvalósítható ez, mert nem mindenkinek van szakképesítése, sokan csak azért járnak, hogy kikapcsolódjanak kicsit, teret engedjenek a kísérletezésnek, vagy csak beszélgessenek egy jót.

– Ennek ellenére sok szép alkotás született eddig, sőt kiállításokat is szerveztek…

– Igen, most volt kiállításunk a szentegyházi Bartók Béla Művelődési Házban, valamint a Gábor Áron Művelődési Házban, emellett minden évben szervezünk egy tárlatot az egyesület munkáiból a szentegyházi Rusztik Étteremben. Volt már kiállításunk Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában is, és a múlt évben Kiskunmajsára is elvittük az alkotásokat. Kapcsolatban állunk a kisteleki és a kiskunmajsai művészcsoportokkal is, amelyekkel kölcsönösen látogatjuk egymást. Ők is járnak ide, mi is megyünk velük festőtáborokba.

– Hogy érzi, mit nyújt Önnek ez a közösség?

– A rajzkörökre járók különböző életkorúak, a huszonévesektől a hetvenesekig. Mikor együtt beszélgetünk hétfőnként, vagy valamilyen közös program, egy-egy kiállításmegnyitó alkalmával, érezhetővé válik, hogy mennyire különbözőképpen gondolkodunk. Rengeteg információt tudunk meg az idősebbektől, és izgalmas rácsodálkozni arra, ahogy ők is próbálnak minket megismerni. Hatással vagyunk egymás gondolkodására, motiváljuk egymást, tesszük mindezt a művészet keretei közt. 

– Vonzóbb az Ön számára ennél a kis egyesületnél tevékenykedni, mint a galériák és múzeumok nyújtotta lehetőségek?

– Nem említhető egy lapon a kettő, de most úgy érzem, hogy szívesebben csinálom ezt, mint hogy egy múzeumban szervezzek kiállítást. Szeretem azt, hogy ismerek mindenkit, hogy látom a fejlődésüket, és a kiállításokat is úgy tudom megnyitni, hogy ismerem a munkafolyamatot, látom, honnan indultak és hova jutottak el, vagy éppen az egy év alatt ki mennyit fejlődött.