Hogyan mutatkozna be?

– Meghatároznak azok a közösségek és intézmények, ahol éltem és tanultam. Számomra rendkívül fontos a családom: a szüleim és a két lánytestvérem. Nagyon vallásos, római katolikus családból származom, és egy ilyen közösségből, Oroszhegyből, ahol mindenki katolikus és magyar. Az oroszhegyi Petőfi Sándor Általános Iskola, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, majd a teológiai évek Gyulafehérváron és Rómában formáltak. 

– Mi indította hivatása felé?

– Vallásos nevelést kaptam, gyerekkorom óta járok templomba, ministráltam, segítettem az áldoztatásban akkori pap bácsinknak. Szerettem az oltár körül szolgálni, ám amikor felmerült a kérdés, hogy pap leszek-e, határozottan elutasítottam. Közben számos pályalehetőség jelent meg előttem: vonzott a zenélés, édesapámat váltottam a helyi önkéntes tűzoltó-alakulatban, akkor tűzoltó szerettem volna lenni, de érdeklődtem az informatika és az erdészet iránt is. Mindeközben végigkísérte az életemet a templomi szolgálatvállalás. Középiskolai tanulmányaim végén a közösségben tartott ifjúsági szentségimádáson kértem a Jóistent, hogy adjon jelet, ha a papságot szánta hivatásomul. A szentségimádáson minden ének, felolvasás a meghívásról szólt, például volt egy ilyen idézet is: „Jöjj és kövess engem, ne félj!” Ez nagyon megérintett, és eldöntöttem, hogy teológiára megyek. Ekkor megnyugodtam, hogy megtaláltam az utamat, és azóta sem merült fel bennem kétség.
– Voltak más tapasztalások is, amelyek megerősítették, hogy a papság az élethivatása?

– Végül nem volt szükségem nagy megerősítésekre, de a római tanulmányi évek mégis megerősítettek. Gyulafehérváron jó közösségben éltem, majd adódott egy lehetőség a római továbbtanulásra. Eleinte egyáltalán nem akartam Rómába menni, féltem a nyelvtanulástól, az idegenségtől, az utazástól. Aztán a szemináriumi rektor közölte, hogy engem választottak, de kiderült, hogy nem egyedül mennék. Félelmeim maradtak, de a lelkigyakorlatok és mások támogatása segített. Rómában rengetegszer tapasztaltam, hogy Isten embereket küld mellém, papokat, kispapokat, akik kitaposták előttünk az utat. Nekünk is meg kellett küzdenünk a nehézségekkel, de végig éreztem, hogy Ő vezet és erősít az úton.

– Mit hozott haza magával Rómából?

– Róma belső változást adott: megtanultam nem félni, és rájöttem, hogy a félelem nem mindig rossz, sokszor fejlődési lehetőség. A világegyház szívében élni, a pápa és a nagy egyházi intézmények közelsége – ahová alkalmanként mi is betekintést nyerhettünk –, a Gregoriana Egyetem nemzetközi közössége, ahol minden kontinensről érkező diákok osztották meg, hogyan élik meg a hitüket otthon, különleges élménynek számított. Megtapasztaltam, hogy bár a körülmények másak, a problémáink hasonlók, és egymást erősítve tudunk előre haladni. A Német–Magyar Kollégium 35 fős közössége mély és életre szóló barátságokat adott. Ők mindannyian segítettek meglátni, hogyan dolgozhatunk közösen az egyház jövőjéért.
– Mi az, amit leginkább vonzónak talál a papi hivatásban, és mi az, amit kihívásnak?

– Egész életemben embereken keresztül tapasztaltam meg a Jóistent. A papi hivatásban is ez a legvonzóbb számomra, hogy embereken keresztül tehetem jelenvalóvá Istent, meghallgatva, segítve, irányt mutatva. Úgy érzem, ez a legszebb út a gyümölcsöző élethez. Bár családapaként is el tudnám képzelni magam, hiszen a nővérem három gyermeke által megtapasztalhattam, hogy milyen érzés úgy szeretni valakit, mintha a saját gyermekem lenne. Ma már úgy tekintek a leendő híveimre, mint akiket úgy kell majd szeretnem, akár az unokaöcsémet és unokahúgaimat. A kihívásoktól már nem félek, mert fejlődési lehetőség rejlik bennük. Tudom, nem fogom megváltani a világot, de minden rám bízott feladatot igyekszem a legjobban elvégezni, bízva abban, hogy Isten minden helyzetben mellettem lesz.

– Mi a papi jelmondata, és miért ezt választotta? 

– A rómaiakhoz írt levélből választottam: „Legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok!” (Róma 12,11) Ez a mondat összefoglalja az élettörténetemet, abból indul ki, hogy az ember fél, nem mer elindulni, de ha mégis megteszi és eljut a célig, megerősödik benne, hogy Isten mellette van. 

– Milyen üzenetet fogalmazna meg azoknak, akik végigkísérték a papság felé vezető úton?

– Hálás vagyok azért, hogy a papság felé vezető utamon mindig bátorítást kaptam, soha nem elutasítást. Amikor elkezdtem a teológiát, sokan imával, jókívánsággal, ajándékkal támogattak, még olyanok is, akikkel alig volt kapcsolatom. Akkor elhatároztam, ha pap leszek, ezeket egyenként fogom megköszönni, de az évek során úgy megszaporodtak, hogy nem volt lehetőségem rá. Az első szentmisémre kaptam egy füzetet, tele imaszándékokkal és lemondásokkal, amelyeket értem ajánlottak fel. Megható volt látni, hogy emberek hosszú időn át hordoztak imáikban. Tudom, hogy mögöttem több száz ember állt, és ez adott erőt a bizonytalan pillanatokban. Megtapasztalhattam, milyen felemelő, amikor egy közösség a tenyerén hordoz. Amit kaptam, az Úrnak adom vissza azzal, hogy másokat szolgálok.

– Hogyan élte meg a pappá szentelését és az első ünnepélyes szentmiséjét?
– A 2025-ös jubileumi szentév miatt egyházmegyénkben idén minden diakónust a saját közösségében szenteltek áldozópappá, engem Oroszhegyen. A faluközösség már hosszú ideje készült erre az alkalomra: a sekrestyés például virágkötő tanfolyamra járt. Végül 130-an egy közel harmincméteres virágszőnyeget készítettek, a papszenteléskor azon vonultam be a templomba. Nagyon szép ünnep volt: átitatta a meghatottság, de igyekeztem minden pillanatát átélni, és örültem, hogy nemcsak rólam, hanem a közösségről is szólt. Nincs annyi tarisznyám, amelyben elférne az a sok szeretet, amit kaptam, úgyhogy még „varrogatom” a tarisznyákat, hogy tudjam elraktározni mindazt, amit a jelenlévők adtak.

– Milyen érzésekkel néz előre?

– Visszamegyek Rómába, de előbb-utóbb szeretnék hazajönni. Nagyon megszerettem Rómát, a félelmeimet felülírták a pozitív tapasztalatok, de nem tudnám ott leélni az életemet. Gyakorlati évem alatt, Székelykeresztúron és Gyimesbükkön megtapasztalhattam, hogy milyen egy közösségben szolgálni. Ez nagyon lelkesített, és vágyom rá, hogy hazatérve újra ebben a közegben tevékenykedhessek.