Hétköznapokon, kora haj­nalban, amikor az emberek többsége még javában alszik, László Pi­ros­ka, a csíkszeredai újság­árus már úton van. Sepsiszent­györgyre megy, hogy újságot hozzon Hargita megyébe: főképp az országos sajtó nyomtatott lapjait, olyanokat, amit más nem szállít ide. Betegnyugdíjasként, komoly műtéten átesve, nap mint nap, évek óta. Mire a város ébredezik, ő már vissza is érkezett, és nyitja a kis újságosbódéját, ahogy ő nevezi, kioszkját a megyeszékhely központjában. 

– Szatmári születésű vagyok, nagymamám ott volt orvosnő, de édesanyám révén Csíkba kerültem. Édesapám a madéfalvi vasútállomásnál dolgozott, így Madéfalván élünk. A családban református lelkész is volt, egyik ágon pedig örmény vagyok, tehát mondhatni, értelmiségi miliőben nőttem fel. Valamikor a Rodipetnél (egykor országos szinten a nyomtatott sajtó egyik legnagyobb terjesztőhálózata – szerk. megj.) voltam helyi igazgató, de aztán megbetegedtem, és rokkantsági nyugdíjba kerültem. Onnan indult a mostani történetem

– meséli a maga és az újságosbódéja történetét. Azt mondja, arról, hogy betegsége után is ezen a területen keressen boldogulást, éppen korábbi tapasztalata győzte meg, mely alapján hitte és hiszi, hogy az írott sajtónak még mindig van helye. 

– Az újságnak léteznie kell. A jelenben is és a jövőben is

– jelenti ki László Piroska. Olyan embertől jönnek ezek a szavak, aki nem a levegőbe beszél: már húsz éve üzemelteti újságosbódéját. 

Vállalás a bódé üzemeltetése 

Mindez nem azt jelenti, hogy nem látná az aktuális helyzetet. 

– Régen sok volt, ma már egyre kevesebb napilap maradt. Az emberek online olvasnak – de csak a címeket. Nem mélyednek bele – állapítja meg. Azt is mondja, attól még lenne olyan is, aki szívesen olvasna nyomtatott újságot – csakhogy már ezt is szűkösen engedheti meg magának. – Egyesek nem azért nem olvasnak napisajtót, mert nem akarnak, hanem mert egyszerűen nincs rá pénzük. Van rendszeres vásárlóm, aki csak hetente egyszer engedheti meg magának, hogy nyomtatott lapot vásároljon

– teszi hozzá László Piroska. 

Az anyagiak kérdése persze az ő munkájára is kivetül. 

– Nem állítom, hogy a csőd szélén billegve dolgozom, de azt igen, hogy nagyon sokat kell belefektetnem, hogy jövedelmet generáljak. Nagyon ki kell számolni mindent: jusson is, de ne legyen felesleg, mert amit nem adok el, azt nekem kell kifizetnem. Van, amit havonta számolnak el, van, amit kéthetente – ez folyamatos befektetés, sok munka, és annyit elmondhatok, hogy minimális haszonnal végzem. De végzem, és segít, hogy tudom: vannak emberek, akik számítanak rám, a munkámra

– részletezi.

A változás az utcaképen is látszik

– Régebben 8-9 újságosbódé volt a városban, mi például reggelente 150–200 újságot adtunk el. Ma ennek a töredékét. Volt élet, volt forgalom – ma alig maradt valami. Csíkszeredában az összes bódé eltűnt, mindegyiket lebontották, az enyém kivételével. Állítja, az ő kioszkját, amely a Promenáddal átellenben, a Sapientia egyetem Csíkszeredai Karának épülete és a kis, eredetileg görögkeleti, ma ortodox templom között áll, azért nem tudták lebontani, mert magánterületen található, és az ortodox egyház jóváhagyásával működik. 

– Minden papírom rendben van. Itt dolgozom, amíg tudok, ez a tulajdonom – nyomatékosítja az újságárus, korábbi évek történéseit emlegetve, amikor állítása szerint bódéját el akarták költöztetni a város központjából a város peremére. 

A kioszk egy találkozóhely

Kioszkja László Piroska szerint több mint egyszerű árusítóhely, közösségi tér is. 

– Vannak idős személyek, akik nap mint nap visszajárnak, és akikért én is vállalom ezt a megterhelő hajnali utazást és nyitást. Számukra az újságvásárlás egy program, a napjuk kezdetének része, nekem pedig ugye a megélhetést jelenti. Felöltöznek, kijönnek, beszélgetnek – vagyis hát nemcsak újságért jönnek, hanem mert ez nekik napi rutin, s mert itt emberekkel találkoznak, megkérdezik, milyen orvoshoz menjenek, mihez kezdjenek ügyes-bajos dolgaikkal… Mint mondtam, akad, aki nem engedheti meg magának, hogy megvásárolja az újságot, de főleg, ha visszajáró vendég, mindig megengedem, hogy elolvassa a lapot. Van, hogy törzsvásárlóim közül jön valaki, hogy elvinné az újságot, de még nem kapott nyugdíjat, olyankor odaadom a lapot, és amikor megkapja a pénzt, becsületesen törleszti tartozását, és az aktuális lapszámot is megvásárolja

– mondja.

És valóban: beszélgetésünk alatt „óramű pontossággal” érkeznek a vevők a román és a magyar sajtó aznapi lapszámaiért, fizetnek, szóba elegyednek az újságárussal vagy egymással, és néhány perc után távoznak. Kicsit később, már a kora délelőtti órákban érkeznek azok, akik láthatóan nem sietnek – még a kis sámlira is leülnek a beszélgetés során, s váltják egymást rajta. Nemcsak a városból, vidékről is jönnek – egy férfi terebélyes csomagot cipel –, de alig van közöttük, akiket az árus ne név szerint ismerne. Ilyenkor általában azzal kezdődik a beszélgetés, hogy mit írnak a lapok – de aztán már teljesen más témákra terelődik, személyesebbé válik, s már nem is tartozik avatatlan fülekre…

A fiatalok nem olvasnak újságot 

A fiatalok olvasási szokásairól László Piroskának határozott véleménye van. 

– Őket a szórakozás érdekli, az élet játékos, fényes, könnyű oldala. Az én korosztályom még olvasott, ma már a fiatalok többségét nem érdekli az olvasás, egy részük pedig hiába olvasna, mert nem értené meg. Mindenki az okostelefonján lóg, de persze azon sem olvasnak. Beszélgetni is nehéz velük, nincs szókincsük

– osztályoz az újságárus. Nem is látja, hogy ez változnak, mivel „hiányoznak az alapok”, az otthoni minta. 

– A tudás nem pénzen múlik, lehet diplomád, ha nincs saját gondolatod, s két mondatot sem tudsz összefűzni. A tudáshoz a gyermekkorban kell megszerezni a készségeket – állapítja meg. – Törzsvásárlóim idősek, és ha elhunynak, nincs utánpótlás, a fiatalok nem vesznek újságot. Mégis, minden nehézség ellenére kitartok. Az írott sajtó háború idején is volt. És amíg én élek, itt ezután is lesz

– jelenti ki nagyon határozottan a kioszk tulajdonosa.