Ajelenség hátterében a végletekig hajszolt japán elvárások és a bénító kulturális szégyenérzet áll – ahogyan a time.com és a theguardian.com cikke írja. Míg a nyugati világban a kudarc – egy csőd, egy elrontott vizsga vagy egy válás – csupán nehéz élethelyzet, Japánban ez a családra hozott lemoshatatlan gyalázat. Ez a nyomás szürreális drámákat szül: sokan hónapokig öltönyt vesznek magukra és elindulnak otthonról, majd a napot parkokban vagy kávézókban töltik el, mert képtelenek bevallani, hogy kirúgták őket. Amikor a titkolózás elviselhetetlenné válik, egyszerűen felszívódnak. A gazdasági törések mellett egyre többen menekülnek a bántalmazó kapcsolatok vagy a toxikus munkahelyi környezet elől is.
A szökés mögött egy professzionális iparág áll: a yo­ni­geya-k, vagyis az „éjszakai költöztetők”. Ezek a cégek komoly összegekért, a hajnali órákban, teljes csendben pakolják ki a kliens lakását, miközben a környezetük alszik. Bűnözőknek nem segítenek, munkájukat sokszor humanitárius életmentésként fogják fel.

Érdekesség, hogy a tartós eltűnést Japán rendkívül szigorú adatvédelmi törvényei teszik lehetővé. Mivel az önkéntes távozást alapjognak tekintik, a rendőrség nem nyomozhat az eltűnt felnőttek után, nem követheti a tranzakcióikat és a híváslistáikat sem. Emiatt a hátrahagyott családtagok teljesen magukra maradnak: környezetük kiközösíti őket a szégyen miatt, miközben az „elpárolgott” rokon adósságait is nekik kell törleszteniük. Az elpárolgottak többsége végül Tokió olyan zárt negyedeiben köt ki, mint San’ya, ahol a be nem jelentett, készpénzes alkalmi munkákhoz senki nem kér igazolványt. Egy olyan társadalomban, amely nem ismeri a megbocsátást és a második esélyt, a múlt teljes megsemmisítése az egyetlen módja annak, hogy valaki életben maradjon.