A Magyar Katolikus Lexikon szerint „az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek közösségében, egymásért könyörögnek, helytállnak. Ennek alapján beszélünk küzdő egyházról, amely a földön élő lelkek közössége, szenvedő egyházról, amely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és diadalmas egyházról, amely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.”

Mindenszentek napján mind­azon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről a név szerinti emlékezés lehetetlen a számuk végtelensége miatt. Idetartoznak az életszentség hírében elhunytak mellett azok is, akik a tisztítótűzben megtisztulva már a mennyországba érkeztek. Ugyancsak a Magyar Katolikus Lexikon szerint november másodika, vagyis halottak napja a földön küzdő egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. A halottakról való gondoskodás ősidőktől fogva megtalálható az emberi kultúrában. A katolikus hagyományban Szent Odilo clunyi apát indította el, hogy a mindenszentek napját követő napon minden elhunytért emlékezzünk. Az ünnepet 998-ban kezdték megtartani, a 11. században a clunyi bencések hatására terjedt el szélesebb körben, Róma pedig a 14. században fogadta be hivatalosan. XV. Benedek pápa 1915-ben engedélyezte, hogy a papok halottak napján három szentmisét mondhassanak: egyet egy konkrét elhunytért, egyet a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a pápa szándékára.