Az eddig ismert egyet­len, több száz oldalas ar­menohungarikát Szép­­vízen, a római katolikus plébánián őrizik: egy 828 ol­dalas, 1802 és 1803 között készült díszes kéziratot, mely­nek különlegessége, hogy a magyar nyelvű szöveget ör­mény betűkkel írták le. A mű teljes címe A Makula nélkül való tükör, melly az üdvözítő Jézus Krisztusnak, és Szent Szülőjének életét, keserves kínszenve­dését és halálát adja elő. Egy abban a korban népszerű katolikus lelkiséghez tartozó műről van szó, amely eredetileg cseh nyel­ven jelent meg, de számos nyelv­re lefordították. A Szépvízen őrzött örmény átirat egy 1765-ben nyomtatott, magyar nyelvű fordítás másolata.

Örmény betűkkel, de magyarul

Amellett, hogy ez a kézirat unikum, az örmény közösség nyelvvesztésének tanúja is, tudhatja meg az, aki a Szép­vízi Örmény Emlékházban jár. A Csíkkörzeti Magyar-Örmény Szentháromság Alapítvány tu­laj­donában levő emlékház ki­állításának korszerűsítésén az utóbbi években Zakariás István projektvezető, Máthé Klára épí­tész, Daczó Katalin újságíró, helytörténeti kutató, Daczó Dénes újságíró, fotográfus-ope­ra­tőr, valamint Kádár Kincső múzeumpedagógus dolgoztak, és a Makula nélkül való tükör című kéziratot látványos meg­oldással „állították ki”: ugyan maga a tárgy a plébánián ta­lálható – hisz ahhoz, hogy köz­szemlére tegyék, túl értékes –, de a kézirat egyik oldala nagy méretben látható a terem egyik központi falán, és mellette ma­gyarázó kisfilm tekinthető meg. 
A kézirat az örményül alfa­betizált, de magyarul be­szélő papoknak és híveknek ké­szülhetett, vélik a szakértők. Pontosan nem lehet tudni, hogy ki készítette az átiratot, azt viszont, hogy miért fogott neki a munkának, igen: azoknak írta át a népszerű kiadványt, akik magyarul olvasni nem tudnak, de beszélni igen, s a latin ábécét nem, de az örményt ismerik. „Ilyen közösség volt minden bizonyára az erdélyi örmények közössége, akik a 19. század végére nyelvileg már teljesen asszimilálódtak a magyar társadalomhoz” – írja az MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport 2016-os tanulmánykötetében Kovács Bálint.
Nem ritka jelenség, hogy az örmény írás más nyel­vű szövegeknek legyen a köz­vetítője, írja ugyanott az ar­menológus, hozzátéve, hogy többnyire azok az örmények készítettek ilyen átiratokat, akik multietnikus környezetbe ke­rültek, de igyekeztek meg­őrizni identitásukat.
A kézirat értéke nemcsak egyediségében rejlik, jegy­zi meg a már említett írá­sában a szakértő, hanem mű­velődéstörténeti és nyelv­történeti szempontból is kü­lönleges, hiszen az örmény és a magyar írás is hangjelölő, viszont mindkét nyelvben vannak olyan hangok, amelyek a másikban nem fordulnak elő, így érdekes nyelvészeti vizsgálatokat lehet végezni a kézirat alapján.

Anyanyelv nélkül őrizve szokásaikat

Az emlékházban ugyanakkor számos használati tárgy, ru­ha, fénykép mesél a csík­körzeti magyarörmény kö­zösség történetéről: az egyik teremben egyházi ruhák és dokumentumok, kegytárgyak kaptak helyet; egy másikban a családi élet történetei s ahhoz kapcsolódó tárgyak; a következő teremben a ke­reskedelem kapott hangsúlyt, itt főként a szépvízi Zakariások, a csíkcsicsói Szebe­niek, a gyi­mesbükki Fejé­rek és más magyarörmény ke­reskedő csa­ládok hagyatéka lát­ha­tó; a nappali szobában az ér­telmiségiek kaptak helyet; a kaszinóban pedig a társasági élet került a középpontba. VR-animációk segítségével a múlt század elejére vissza is röpítik a látogatókat, emellett kisfilmek és interjúk is gazdagítják a tárlatot. Az emlékház kor­szerűsített tárlatát 2024-ben nyitották meg, azóta tavasztól őszig látogatható – további rész­­leteket a szepviziormenyek.ro weboldalon találhatnak az ér­deklődők.
Mint Daczó Katalin újságíró, helytörténeti kutató, a Szépvízi Örmény Emlékház tárlatát kor­szerűsítő csapat tagja ér­deklődésünkre közli, arra az időszakra helyezték a hangsúlyt, amikor a környéken letelepedett örmények már nem beszélték anyanyelvüket, de őrizték szo­kásaikat, hagyományaikat, ör­mény identitásukat. A 19. század közepétől a 20. század közepéig terjedő időszakról van szó, pontosítja, a korábbi évekről ugyanis kevés tárgyi emlék maradt fenn, illetve a második világháború és az államosítás után fokozatosan csökkent a magyar örménység jelenléte és szerepe.

– Az emlékház külön­le­gessége, hogy olyan népcsoport sajátosságait őrzi meg, amely az idők során asszimilálódott a székelységgel és magyarsággal, kölcsönösen gazdagítva egymás kultúráját

– jegyzi meg Daczó Katalin.

Hagyaték az utódoknak

Nincs olyan csíki család, amely­nek ne lenne magyar örmény tagja is, véli Daczó Katalin. Szá­mára a kiállítás fontosságá­ról is ad bizonyosságot ez a gondolat, teszi hozzá, hiszen számos leszármazottja lehet azoknak az ük- és dédszülőknek, akiknek fényképei, személyes használati tárgyai, dokumentumai ki van­nak állítva az emlékházban, és ezen leszármazottaknak így le­hetőségük van tudomást sze­rezni elődeikről.

– A tárlatmegnyitó után a sógorom, Keszler Róbert, aki Potozky Pál csíkszeredai kereskedő egyik leszármazottja, kedves meglepetéssel szolgált. Ő, aki mindaddig nem sokat fog­lalkozott örmény múltjával, meghatódott a tárlat láttán, és szokásához híven dalszövegben fogalmazta meg benyomásait

– mondja a kutató.
Az említett dalszövegből egy részletet a szerző engedélyével közlünk: „Különleges látvány vagy inkább ritka élmény/ Egy csíki faluban össze­gyűlt maroknyi örmény/ Néhány ember, kiknek ősei messziről érkeztek/ Ősök, akik csak ho­mályos emlékként léteznek/ S hogy emlékük ne vesszen örök feledésbe/ Múltuk maradványait egy házban gyűjtik össze/ Őr­zik a keveset, ami az oly sok­ból megmaradt/ Lassan, mint anyanyelvük használata, elapadt/Mert ha az úgy igaz, hogy nyelvében él a nép/ Ők elvesznek, már nem segít a lélegeztetőgép/ De mi tudjuk, igazság mindig többféle létezik/ Az a kevés túlélő most már magyarul lélegzik…”
 

A makula latin jövevény­szó, jelentése ’folt, erkölcsi szep­lő’ (Magyar etimológiai szótár). A szó ma már csak a makulátlan származékban használatos.