– Azt mondják a h-moll miséről, hogy Johann Sebastian Bach életművének összefoglalója, és ez az ő legösszetettebb alkotása. Pontosan mitől válik azzá, és miben áll a mű komplexitása?

Szabó András: Ez a mű Bach talán legtöbbet dédelgetett műve. Élete során többször elővette és bővítette, illetve ez volt az a mű, amelyet sok év után, érezvén testi gyengülését, élete bevégzése előtt két évvel elővett és befejezett. Nem hagyta félbe, így született meg az egyetlen Missa totája. A mise öttételes, mint általában a zenei mise­megfogalmazások, amelyek végigkísérik a leg­főbb templomi szertartást. A tételek közül a negyedik, a Sanctus volt az, amelyet Bach elsőként megfogalmazott, annak is csak az első felét, ezt 1724 karácsonyára komponálta. 1733-ban készült a Kyrie és a Gloria, ezeket III. Ágost szász választófejedelemnek ajánlotta, remélve, hogy így megkapja a drezdai udvari zeneszerzői címet. A többi részét – Credo, Osanna, Benedictus, Agnus Dei – élete végén, 1748–49-ben írta meg. Tehát mintegy huszonöt éves zeneszerzői munka összefoglalása ez a mű. Kompozíciós szempontból találunk benne olyan részeket, amelyek teljesen új zenei megfogalmazások, és vannak olyanok, amelyek korábban írt, saját műveinek részleteire utalnak, belőlük építkeznek, úgynevezett paródiaeljárással készült részek. Vagyis korábbi művészete át- és átjárja a miséjét. Csak egy ilyen rokonságot emelnék ki: amikor Krisztus megfeszítéséről énekel – a Crucifixus tételrészre gondolok –, egyértelmű rokonság hallható egy ko­rábbi kantátájának első kórusával, a Weinen, klagen, sorgen, zagen kezdetű tétellel.

Ványolós András: Bach a legkomplexebb ze­nei írásmódokat használta az alkotáshoz. Az össz­hangzattani megoldások tekintetében is komplex, és a polifóniának is a legösszetettebb formáit választotta, ami túlmutat korának zeneszerzői eljárásain. Ez Bach legjelentősebb műve, és a történészek úgy tudják, hogy ő nem hallotta a teljes művet előadva. Fia, Carl Philipp Emanuel Bach volt az, aki a partitúra kéziratát lemásolta, sokszorosította, és az ő nevéhez fűződik az első előadás is.

– A barokk zene milyen eszközeit használja ez a mű?

Sz. A.: Nagyon változatos zenéről beszélhetünk. Mégis, ami a barokk zeneművekben, így ebben a misében is jelen van, az a retorika. Mindvégig kihallható, akár egy gyorsabb megfogalmazású tétel esetében, akár egy bensőséges hangulatú „imában” a szöveg és zene szoros kapcsolata, illetve a zenének a szöveg felé mutatása, annak szolgálata. A két fő technikai elem viszont, amit a hallgató elsőre meghall, az a díszítettség és az úgynevezett fúgaszerkezet. A dí­szítettség az énekes szólók és duettek esetében egyértelművé válik, ha meghallgatjuk őket; de jelen van a kórustételekben is, ahol viszont úgy mondjuk, hogy hangszeres jellegű dallamvezetés érvényesül. A fúgaszerkezet meg olyan, aminek elmagyarázásától mi, zenészek tartunk, mert komplikált: annyira sok fúga sorakozik fel ebben a műben, akár kettős fúga, hogy mire végighallgatja valaki a teljes kompozíciót, szinte biztos, hogy megérti annak belső összefüggéseit is. Azt hiszem, így már érthetőbb, hogy a h-moll mise mennyire komoly feladat elé állítja a kórusokat.

– Az, hogy Bach lutheránus egyházzenészként ka­tolikus miseszöveget zenésített meg, felekezetközti istentiszteletnek is tekinthető?

Sz. A.: Inkább felekezetek felett állónak, hiszen ha jobban megvizsgáljuk a szövegeket, a Kyriét, Gloriát, Credót – ami maga az egyetemes hitvallás – és a Sanctust vagy az Agnus Deit, akkor rájövünk, hogy csak a kezdeti, megújítási szándékokat fe­lül­író, puritanista felfogás tette „katolikussá” ezt a szövegegyüttest.
– Ketten osztották meg egymás között a mű be­tanításának feladatát a csíkszeredai kórusnak. A csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus tagjai hogyan fogadták a művet?

V. A.: Mindenki pozitívan fogadta a felkérést, de valójában senki sem tudta, hogy mivel állunk szemben. Az énekesek szempontjából a legnehezebb kihívások elé állít ez a mű, de nagyon jó, hogy belevágtunk, mert életre szóló tanulság és tapasztalat. Az elmúlt fél évben intenzíven gyakoroltuk ezt a mű­vet, és ez idő alatt sokat fejlődtek az énekesek. A Lux Aurumque Kamarakórus a kortárs zenét hivatott népszerűsíteni, főként a magyar zeneszerzők mű­veit, de ez a régizenei kitérő olyan tanulságos, ami a kortárs zenében nagy segítségünkre lesz. Bizonyos részeit ennek a műnek a kortárs zenénél is modernebbnek érzem. Nemcsak a hangzása miatt, hanem szellemiségében is. Egyedi, magasztos és lélekemelő az, ahogyan ez a mű a szöveg által hordozott spirituális tartalmat kezeli. 

– Eszerint fél éve készülnek a koncertre. Milyen hozzáállással lehet erre az előadásra készülni? Az előadók hite mennyire játszik fontos szerepet a mű hiteles megszólaltatásában?

Sz. A.: Ezt nem lehet hit nélkül elénekelni. Ahhoz, hogy megfelelően, a legjobb képességeink szerinti hangok jöjjenek ki hangszereinkből, torkunkból, ahhoz át kell élni a szöveget, annak mondanivalóját, magunkévá kell tennünk azt. Ez könnyebb a szólistáknak és a kórusnak, hiszen ők kénytelenek szembesülni a szöveggel, kicsit nehezebb viszont a hangszereseknek, akik kísérik az énekeseket. Viszont őket is vezeti az, hogy nagyon ismert szövegekről van szó.
V. A.: Nagy erőbedobással készülünk. Ez több mint zene, és több mint művészet: a h-moll mise éneklése lelkigyakorlat, ami akkor tud hiteles lenni, ha az ember hagyja, hogy a mű lelki tartalma hasson rá. A katolikus mise állandó szövegeit énekeljük, így az élet központi kérdései hangzanak el. Életre szóló élmény lesz ez a koncert annak is, aki az előadók között van, és annak is, aki hallgatni fogja.