Női kézilabda négyes döntőn utoljára, ha jól emlékszem, 2019-ben voltam, akkor a Győr emelhette magasba a kupát. Ezúttal a legjobb négy közé két magyar csapat is bejutott, hiszen a Ferencváros csodát tett a Metz ellen, miután ledolgozta hatgólos hátrányát és 2002 után ismét bejutott a Final Fourba. Meglepő vagy sem, a győzelem után Elek Gábor vezetőedző bejelentette, függetlenül attól mi történik a döntőben, 15 év után távozik a Fraditól. Felesége a magyar válogatott Szucsánszki Zita is a távozás mellett döntött. Bevallom őszintén, számomra a női kézilabda BL ezután a nyilatkozat után vált érdekessé. Történelmi pillanat, ezt nem lehet kihagyni. Szerencsére az EHF is így gondolta, és bár utolsó métereken, de jóváhagyták az akkreditációmat, így szombaton délután a Győr – Vipers meccset még az autóban rádiós közvetítésben hallgattam, majd becsúszással érkeztem meg a Ferencváros – Esbjerg elődöntőre.
Mivel a Győr kikapott a címvédő Viperstől, világossá vált nem lesz magyar álomdöntő. A kérdés már csak az volt, hogy a Fradinak sikerülhet-e a bravúr? Az MVM Dome gigászi tere, tökéletes helyszínnek bizonyult erre: modern, minden elvárásnak megfelelő csarnok, profi szervezéssel. A hangulatról nem is beszélve, hisz 20 022 néző volt kíváncsi a mérkőzésre, ezzel világrekordot döntöttek, ami a női klubkézilabda nézettségét illeti. A hangulat is elképesztő volt, a Fradi-tábor megállás nélkül buzdított, és szó szerint belehajszolták a győzelembe a játékosokat. Bölk gólja két másodperccel a végső sípszó előtt született, ekkor felrobbant a lelátó. Elek Gábor történelmi tettről beszélt, és azt mondta, nem tudja szavakba önteni azt a boldogságot, amit érez: „Egy megvalósult álom. Csoda volt ez a győzelem”. Kisfaludy Anett az utolsó gólt a közönségnek adta volna, hisz nélkülük nem sikerült volna, szív és lélek harca volt. Márton Gréta korábban úgy gondolta, a metzi csoda megismételhetetlen, de az Esbjerg elleni győzelem után csak annyit mondott, reméli, ez a döntőre is kitart, és három a magyar igazság.
A Ferencváros elődöntős győzelmét mi a magyar újságírókkal együtt ünnepeltük meg egy pesti vendéglőben, ahová az EHF egy sajtóvacsorát szervezett. Az este is jól sikerült, hiszen együtt ünnepelt ellenzéki és kormánypárti, anyaországi és határon túli újságíró egyaránt. Másnap előbb a Győr és az Esbjerg feszült egymásnak a bronzéremért. Két csalódott csapat lépett pályára, végül az ETO 28-27-re nyert. A döntőre a Nemzeti Összetartozás napján került sor, és az MVM Dome környékén parkoló autók alapján: székelyföldi, partiumi, felvidéki, vajdasági magyarok is jelen voltak az eseményen, ezzel is kifejezve az összetartozás érzését. Jómagam is összefutottam több csíki, székelyudvarhelyi és tusnádfürdői ismerőssel, mindannyian a Ferencváros miatt érkeztek.
A Vipers elleni fináléban Katrine Lunde lehúzta a rolót, így újabb csodát ugyan nem tett a Fradi, de a vereség ellenére a szurkolók az utolsó percben állva tapsolták meg a négyes döntő meglepetéscsapatát, amelynek kispadjára Elek Gábor utoljára ült le. A mester szomorúan jött nyilatkozni: „Melyik edző tud örülni egy vesztes mérkőzés után? Utálok veszíteni, utálom a vesztes meccseket. Néhány nap múlva viszont nagyon-nagyon fogunk tudni örülni az ezüstéremnek, és büszkék leszünk rá”.
A klubhűség mintapéldányaként 18 év után távozó Szucsánszki Zita 36 évesen játszhatott először Bajnokok Ligája-döntőt. Elmondása szerint vegyes érzelmekkel távozik, de nincs hiányérzete: „A végére összeálltunk az öregekkel, Tomori Zsuzsi, Zácsik Szani, ilyen retró-Fradi lett a végére. Ami bennem van, az az, hogy ha búcsúzni kell, akkor így, majdhogynem a csúcson.” Legyünk őszinték, amit a Ferencváros ebben az idényben összehozott az elképesztő, ennek fényében nagyon szépen csillog az ezüstérem. Hogy mit tartogat a jövő Elek Gábor számára? Azt mondta, egyelőre nem tudja, de annyi biztos,nincs visszaút.

Szép Zoltán, Budapest