A játékosok hosszú hónapok óta nem kaptak fizetést, a nincstelenség lassan, de biztosan rányomta bélyegét a futballisták, így a csapat teljesítményére is, az együttes megállíthatatlanul sodródott a kiesés felé. Az idegenbeli kiszállásokra hajnalok hajnalán kellett indulni, szó sem volt már az egy nappal korábbi utazásokról, kiadós ebédekről. Egy ideig a kitartóbb támogatóknak köszönhetően legalább jutott mindenkinek szendvics a buszon, aztán később a játékosok maguk kenték meg otthon a margarinos kenyeret, amit rendszerint olcsó párizsival és csípős paprikakrémmel dúsítottak.
Egy ködszitálós, borongós késő őszi nap hajnalán Fogaras volt a célpont. A játékosok, edzők egykedvűen, az újabb borítékolható vereségre felkészülve fejlógatva ültek fel a buszra, csupán én énekeltem a „Tölcsért csinálok a kezemből” kezdetű dalt, de nem azért, hogy lelket öntsek a magukba roskadt játékosokba, hanem mert a szomszédos diszkóból érkeztem a csapatbuszhoz. „Jól viszed” – szóltak oda foghegyről hozzám, az újságíróhoz a játékosok. Igazuk volt, nekem nem kellett pályára lépnem, csak a tudósítás volt a dolgom, ami többé-kevésbé sikerült is: alany, állítmány volt a mondataimban, az eredményt rendszerint eltaláltam, s aki esetleg nem hitte, az internet nélküli világban annak sem volt könnyű utánajárnia.

Ismétlem: a játékosok abban az időben hónapok óta nem kaptak fizetést, s ezt tudta a csapat egyik lelkes drukkere is, aki a korai indulás dacára megjelent a csapatbusznál, s mintegy motivációként a következőket mondta: „Fiúk, ha döntetlent csináltok, akkor este megiszunk nálam a borpincében valamit, de ha nyertek, akkor addig ihattok, amíg összesz*rjátok magatokat!” Ez a cél lebegett tehát Fogarason a pályára lépő focisták szemei előtt… Rémlik, hogy kikaptunk, de a hajnalig tartó szórakozás dacára az is megmaradt, hogy a vendéglátók sem voltak túlzottan motiváltak – a csapat fő támogatója, a Nitramonia gyár is agonizált már abban az időben.
A rendszerváltás után rendre nehéz anyagi helyzetbe kerültek országszerte a sportcsapatok. „Az a baj, hogy megszűntek a kombinátok” – sommázta egykor két sóhaj és három fröccs között a helyi futballcsapat akkori vezetője. A szocialista ipar udvarhelyi zászlóshajóinak számító Matricagyár, a Tehnoutilaj és a bútorgyár is elkezdett vergődni, a lassú agónia vége halál lett, s erre a sorsra jutott a helyi futballcsapat, a férfi és a női kézilabda-alakulat,  a birkózócsapat, később az Akarat Szövetkezet által támogatott, országos bronzéremmel büszkélkedő női tekecsapat is.
Ehelyütt képtelenség kifejteni az akkori megtorpanás okait A „megszűntek a kombinátok” érv önmagában helytálló, de megérne egy külön tanulmányt, hogy az akkori sportvezetőknek miért nem sikerült ráállni az új világ hozta profi szemléletmód útjára. Azóta néhány lelkes támogatónak, de főként helyi és magyarországi közpénznek köszönhetően ismét járhatunk sporteseményekre, csapataink időnként bravúrosan szerepelnek, mégsem dőlhetünk hátra. Országszerte egyre több, a városi és megyei önkormányzatokhoz tartozó klub jelent csődöt, de mi lesz akkor a székelyföldi sportélettel, ha az anyaországból sem érkezik több támogatás? Tartok attól, hogy újra az otthon megkent margarinos kenyérrel megyünk majd egy-egy kiszállásra, s részemről csupán annyi változott, hogy időközben kiöregedtem a diszkókból.